Nem hiszek az ilyen csakokban, abban, hogy csak felnőttek táplálhatnak komoly érzéseket egymás iránt. Főleg, mert gyereket és felnőttet sokszor nem élettapasztalat, bölcsesség vagy értelem különböztet meg egymástól, hanem pusztán az életükben eltelt évek száma. Így van ez a Holdfénykirályságban és a Skinsben, ahol a szerelmes felek egész világot jelentenek egymásnak, s így van ez a Kiviben is, ahol a gyerekek olyan problémákkal kénytelenek szembenézni, olyan helyzeteket kényszerülnek elviselni, amelyekről sok felnőtt – legalábbis akinek volt gyerekszobája – inkább azt hazudja magának, hogy hihetetlenek, irreálisak, mert könnyebb tagadni, mint szembenézni a valósággal.

A valóság pedig az, hogy igenis van ilyen. Van gyerekprostitúció, hallottunk már titkosrendőrségekről és kegyetlen felnőttekről, akik mások sorsával nem törődve jutnak közelebb álmaikhoz, vagy élik ki beteges vágyaikat. Nem véletlen tehát, hogy a dráma íróját, a kanadai Daniel Danist is a valóság egy lenyomata, egy romániai árvákról készült fénykép ihlette a darab megírására, amely fikciós eszközökkel beszél a valóság borzalmairól.

A művet Molnár Zsófia fordította magyarra, s Gáspár Ildikó alkalmazta színpadra a Budapesti Bábszínházban, azzal a céllal, hogy a FÜGE Produkció támogatásával tantermi darabként vigyék majd körbe az országban.

Az alkotók alapvetően a tizennégy éves, tehát a nyolcadik-kilencedik évfolyam körüli korosztályt célozták meg. Az előadás valószínűleg célba is ér majd ennél a korcsoportnál, hiszen az ő nyelvükön – lazán, játékosan – jár körbe nagyon komoly problémákat. A skála széles: az árvaságtól a szerelemig van itt barátság, prostitúció, lopás, gyilkosság, drogok, szex, álmok, házasság… Számos fontos kérdés merül fel tehát, melyek közül néhány kifejezetten kényes, egyenesen tabunak számít, s nem szeretünk róla tizenévesekkel beszélgetni, holott jól tudjuk, hogy foglalkoztatja őket például a szexualitás, vagy hogy akármelyik buliban hozzájuthatnak különféle drogokhoz.

Pontosan ezért kell ezekről a témákról beszélgetni velük. Hiszen nyilván van már véleményük szerelemről, barátságról, s arról, hogy adott élethelyzetekben milyen különböző erkölcsi normák érvényesülnek vagy éppen törlődnek el. Erre ad lehetőséget ez a színdarab azzal, hogy olyan szituációkat mutat meg a befogadónak, ahol az erkölcsi ítéletei meghozatalánál kénytelen figyelembe venni számos speciális körülményt.

Az előadás mindezt bravúros tárgyhasználattal és zeneiséggel teszi, amely nagyban köszönhető annak is, hogy a két színész, Spiegl Anna (Kivi) és Bercsényi Péter (Licsi) bábszínészek, akik ezúttal rendkívüli muzikalitásukról is tanúságot tesznek, s ezen adottságok és tudás birtokában remekül képesek működni az előadásban, és működtetni azt. Az előadás egy szerves része, szervező eleme például a looper nevezetű hangeszköz, amely több sávon képes hangok felvételére, majd pedig ismétlő lejátszására; a színészek folyamatosan használják helyszínek, atmoszférák, szituációk (uszoda, ebédlő, buli) megteremtésére, de tűzijátékká válhat az előadásban néhány kidurrantott papírzacskó, széllé a susogó viharkabát és a fütyülő néző hangja.

A két fő karakteren kívül a történetben szereplő többi gyerek neveiknek megfelelően gyümölcs és zöldség formájában jelennek meg (mint nem hagyományos bábelemek), de olykor a közönség is megtestesíti őket, amikor a színészek interakcióba hoznak egy-egy nézőt. A közönséggel való kapcsolattartás eleve végig jellemző az előadásra. Előfordul például, hogy hirtelen kérdést szegeznek a közönségnek: „inkább biciklis vagy, vagy inkább buszos?”, „melyik a kedvenc színed?”, „ha zöldség lennél, milyen zöldség szeretnél lenni?” . Ez egy iskolai osztályban feltehetően másmilyen hatást fog kelteni, mint egy csupa egymásnak idegen emberből álló társaságban, de azt mindenképpen érzékeltetheti, hogy minden egyes jelenlévő fontos a közösségben való létezés szempontjából.

Ez a nézőkkel való játék természetes és kellemes, nincsen benne semmi zavarba ejtő. Eleme az előadásnak, ahogy a teremben mindenki a közösség tagja, s az alapján, ahogy Bercsényi és Spiegl viszonyulnak a közönséghez, könnyű elfogadni ezt a szabályt. Nem erősködnek senkivel – ha látják, hogy valaki félénkebb, vagy nem szívesen beszélne a mikrofonba, békén hagyják. Egy az előadás után az alkotókkal folytatott beszélgetésben el is hangzott: nem az a cél, hogy bárkit zavarba hozzanak, vagy hogy megpróbálják kizökkenteni azt, aki inkább egy passzív nézői pozícióban érzi kényelmesen magát. Sokkal lényegesebb az, hogy mindenki jól érezze magát, s egymásra hangolódjon egy majdani beszélgetés felvezetéseként.

Így válik az előadás közös játékká. Ebben a keretben ismerhetjük meg az árva kislány történetét, akit a többi árva gyerek menekít ki egy rosszindulatú rendőr s a kegyetlen „tisztességes” világ karmai közül, s fogad be közösségébe. Itt szövődik szerelem közte és a csapattal élő kisfiú közt. A párhuzamos monológokból felépülő szöveg feltárja a szerelmesek benső vívódásait, érzelmeit, gondolatait, s a színészek folyamatos improvizációs munkája még tovább építi-mélyíti karakterüket.

Kedvesen izgalmas, szomorkásan humoros úton jutunk el a tragikus csúcspontig, ahol a közösség majdnem minden tagja odavész egy mészárlásban, csak a két főhős marad életben, s főnökük, Mangó pár hónapos gyermeke. Kivi keserves fájdalmában eszét vesztve rohan egyik agyonlőtt testtől a másikig, amit Spiegl Anna átélhetően jelenít meg a felszeletelt, összetört vagy agyontaposott zöldségek között. Kép és jelentés összeér, eggyé válik, vagyis működik.

S hogy az egésznek mi lesz a vége? Jó kérdés. A szerelmesek ketten maradnak. Hogy vigyázzanak egymásra, hogy beteljesítsék az álmaikat, felépítsék közös házukat, ahol majd boldogan élhetnek. Elmesélik, hogy végre van otthonuk, felszerelve minden jóval. De vajon álom ez, vagy valóság? Vajon elhisszük nekik, hogy sikerült, vagy sajnáljuk őket, amiért nem? Ezen a már a Fonográf Ha felépül végül a házunk című dala közben kezdünk merengeni, hiszen a feltételes mód megkérdőjelezi ezt a zárást. A szöveg úgy folytatódik: „…majd mindenkit vendégül látunk”, s ez így is van: tortával kínálják a közönséget, miközben beszélgetésre invitálnak, mely során majd az iskolákban is megvitathatják a felvetett kérdéseket a gyerekekkel.