Szabó István nagyon várt filmjét messze megelőzte a híre. A budapesti bemutatóra már három Európa-díjjal érkezett A napfény íze, amelyet a legjobb férfialakításért (Ralph Fiennes), a legjobb operatőri munkáért (Koltay Lajos) és a legjobb forgatókönyvért (Szabó István-Israel Horovitz) kapott. Magyar filmet emberemlékezet óta nem ért ekkora tisztesség, utoljára éppen Szabó István 1981-es Mephistója hozott világsikert, többek között egy Oscar-díj képében. De magyar film-e A napfény íze?
Természetesen. Magyarok - vagy legalábbis magyar származásúak - a producerei, magyar a rendező, az operatőr, a látvány- és a jelmeztervező, a színészek jó része. És a legdöntőbb érv: Magyarországon játszódó, sajátosan magyar történetről van szó.
Természetesen nem. Mások pénzén készült, idegen nyelven beszél, producerei a messzi tengerentúlról valók, nem éppen Hollywoodból, de Kanadából; a főszerepeket többnyire ismeretlen külföldi színészek játsszák, idegen a zeneszerző és az angolszász filmes és színházi körökben otthonosan mozgó forgatókönyvíró.
Szabó István nagy ívű elbeszélése egy magyarországi zsidó család négy nemzedékének sorsát követi nyomon az Osztrák-Magyar Monarchia békeéveitől két világháború és a holokauszt poklán át a kommunizmus új vészkorszakáig. Valójában csak a két középső generáció életútját látjuk kezdettől a végig: az alapító atyáról annyit tudni, hogy falusi kocsmárosként kikísérletezte egy gyógyfüvekkel ízesített gyomorkeserű receptjét (és ezzel még nem érnek véget az Unicumra tett utalások; a film felismerhetően a Zwack Likőrgyár telephelyén játszódik), aztán gyorsan kitűnik a képből; a család történetét elbeszélő dédunoka sorsát meghatározó eseményeket pedig többnyire csak jelzésszerűen, utalások formájában adja vissza a film. A dédapával felrobban a szeszfőzde, és 12 éves fia hóna alatt a receptkönyvvel elindul szerencsét próbálni. Az új likőr a család után (Sonnenschein) a Napfény íze elnevezést kapja.
Egy előnyös házasság, a titkos recept és a Monarchia liberális levegője elégségesnek bizonyul a családi vállalkozás felvirágoztatásához, Manó már egyetemre, külföldi tanulmányútra küldi a fiait. Az idősebbik, Ignác az alkalmazkodás hérosza. Karrierje szépen ível fölfelé a császári és királyi bírák rendjében, még egy képviselői helyet is felajánlanak neki, de minden lépcsőfokon le kell mondania valamiről, szerelemről, függetlenségről, végül a nevéről is.
Kényszer hatására szabadon a beszélő Sors nevet választják maguknak. A konformizmus tipikus zsidó életminta, de legalább olyan jellemző az izgága, radikális zsidó is, aki a szocializmus, a forradalom, a világmegváltó tanok hívéül szegődik. Erre a képletre ismerünk Ignác öccsében, Gusztávban, aki az örökös második szerepére van kárhoztatva eminens bátyja mellett. A békebeli jó világnak aztán véget vet az első világháború, a Monarchia feldarabolása és a trianoni tragédia. Ignác hadbíróként szolgálja végig a háborút, és megkönnyezi Ferenc József halálát, aki egyszer még személyes meghallgatásra is érdemesítette őt. A vesztes háborút követő zűrzavar a családot sem kíméli, Gusztáv emigrációba kényszerül, Ignác belerokkan világa elvesztésébe.
Fiai, Ádám és István már újra egy konszolidálódó társadalomban választanak pályát, alapítanak családot. Ádám a vívásra tesz fel mindent, előbb magyar bajnok lesz, majd 1936-ban aranyérmet nyer a berlini olimpián. Sportkarrierjének csúcsán elvakítja a siker, nem hajlandó tudomásul venni, merre tart a világ, nem akar elmenekülni. Munkaszolgálatosként az orosz frontra viszik, és ő az életével fizet egy illúzióért. Kamaszfia, Iván végignézi apja megalázását és meggyilkolását, de a család más tagjaival ellentétben ő túléli a háborút, és szenvedélyes antifasizmusa mihamar a berendezkedő új kommunista rendszer táborába, azon belül is az államvédelemhez sodorja.
Iván csak lassan, fokozatosan jut el a kommunista rémuralommal való szembesülésig; részt vesz az ötvenhatos forradalomban, börtönbe kerül, majd ismerős helyszínen látjuk őt viszont: ugyanabban a hivatalban, ahol a nagyszüleiből Sors lett, ő visszaváltoztatja a nevét Sonnenscheinra.
Kiindulásként el kell fogadnunk, hogy A napfény íze nem európai művészfilm, nem is szerzői film, nem csak - sőt nem elsősorban - magyar közönségnek készült. Nem kérhetjük számon rajta a magyar történelem eseményeinek pontos rekonstrukcióját, a szakmai körökben is vitatott kérdések megválaszolását. Saját műfaján belül viszont - széles nézősereghez szóló, igényes zsánerfilm - nem sok hibát róhatunk fel neki. Látványvilága, a fényképezés, a díszlet, a jelmez, hibátlan: szép is, hiteles is. A forgatókönyv mestermunka a maga nemében, amelynek - helyenként ugyan bántóan lapos motívumok alkalmazásával - sikerül követhető egységbe rendeznie közel száz év történéseit és számos szereplő életútját. (A film háromórás; de nem azért hosszú, mert sokat mutat, hanem azért, mert itt-ott bőbeszédű és didaktikus.) A zene egyszerű iparosmunka, hatásában pedig katasztrofális: minden kényes ponton a legrosszabb irányba, a közhelyek felé viszi el a filmet, hangsúlyozza és felerősíti a hibáit.
A napfény ízének üzenete már nem is lehetne világosabb: vállald önmagadat! Minden, ami túllép ezen a lapidáris igazságon - a történelem ábrázolása, az asszimiláció mint választás megítélése, Magyarország és a magyarok képe a filmben, erkölcsi kérdések - heves viták tárgyává vált a szakmában és az internetes fórumokon. Könnyen lehet, hogy Szabó István törököt fogott. Ez a nemzetközi forgalmazásra készült film a külföldi nézőnek csak egy mozi a sok közül. De idehaza sorban állnak az emberek a pénztárak előtt, és az említett viták is magyarok között folynak.
Alapvetően ideológiai viták. És ez az én bajom. Mert nagyon jó, hogy van egy olyan magyar mozidarab - mindent összevéve amellett teszem le a garast, hogy mégis magyar -, amely érdekli és foglalkoztatja a hazai közönséget, és ez javára írandó A napfény ízének. De egy film értékét nem döntheti el az, hogy helyes álláspontot foglal-e el teszem azt az asszimiláció megítélésében. Tisztelem Szabó Istvánt, korai filmjeinek - az Apát nemrég választották be minden idők legjobb tizenkét magyar filmje közé a honi kritikusok - közvetlensége, személyes hangja szinte példa nélkül áll a korszak hazai termésében, és több mint harminc év elteltével sem veszítették el a hatásukat. Újabb filmjeiben azonban, legyenek bármilyen értékesek, mesterien kimunkáltak, túl sok a tézis, túl kevés az ember. Eleven, csupa ellentmondás hősök, szabálytalan sorsok helyett tipikus figurákat látunk korspecifikus helyzetekben, jó és rossz választásaik a kor dilemmáit képviselik, jellemük és életpályájuk ideológiai és ideologikus kategóriáknak feleltethető meg. Szabó első trilógiája a rendező élményeit osztotta meg a nézővel - a Mephisto-hármas és A napfény íze a gondolatait.