Az álomgyárban fordult a kocka. A tinik számára készülő filmekben eddig a szupersrácok és bombázók győztek, őket irigyelte az osztály, az előváros, a többi srác. Most rájöttek, hogy jóval nagyobb az a közönség, amelyik unja ezt a modellt: ha nem is lázadnak a szépség, a pénz és a dicsőség ellen, de szeretik, ha a vesztesek - például a szemüvegesek, kövérek, szürkék és egyszerűek - nyernek a mesékben, a tanár úr kedvencei meg az egyéb nagymenők pedig jól pofára esnek. Ez az úgynevezett Y-generáció (az X-generáció divatja - Kurt Cobain és a Nirvana - már lefutott): nekik is van zsebpénzük, sőt lelkük is, csak éppen más ideálokért őrjöngenek, például már nem Levi'sben, hanem Tony Hilfiger-cuccokban járnak - ami nyilván nagy különbség -, szóval ez már egy más világ.
A Kegyetlen játékok című film (rendezte: Roger Kumble) ezt az új publikumot célozta meg. Amúgy a Veszedelmes viszonyok című klasszikus regényt igyekezett átültetni a mai Manhattanbe, már amennyire ez lehetséges. Igaz, ezt a XVIII. századi levélregényt nagyon felfedezték, az elmúlt években legalább három változatát láthattuk. Ez a mostani az aktualizálással sokat ígér ugyan, de nem tud felpörögni a kellő fordulatszámra.
A sztori magva egy fogadás: a tét a naiv-szép Cecil, őt kell elcsábítani. Ha sikerül, akkor a megrendelő - Kathryn (Sarah Michelle Gellar) - tetőtől talpig a srácé lesz. A lány gyönyörű, az iskola büszkesége, gazdag és sikeres, igazi nagymenő - belül viszont gonosz intrikus: barátnőiből kiszedi a titkaikat, azután visszamondja anyunak, havernek, szeretőnek, szóval azoknak, akik felrobbannak tőlük. Ez a fogadás is ilyen szemét játék: Kathrynt dobta a fiúja, most bosszúból tönkre akarja tenni a kis vetélytársnőjét. De a "végrehajtó" (Ryan Philippe) is megéri a pénzét, a suliban minden kiscsajra ráhajt, majd - miután beírta őket trófeakönyvébe - máris pattan tovább roadsterével.
Ezúttal persze nem jön össze a dolog, a srác beleszeret az áldozatba (Selma Blair), van ilyen. Csakhogy a "boszorkány" ezt nem hagyhatja, ezért aztán leveleket lop, elárul, felbiztat, lefekszik - rémisztő, miket nem csinál -, annyira, hogy végül a nagy kavarásban a srácot elüti egy autó. Szóval nincs happy end. Kivéve azt az apróságot, hogy a végén a szupercsaj, a gimi büszkesége hál' istennek ég, mint a Reichstag, és a kis szőke pontozásos győzelmet vihet haza azon a roadsteren, amelyet halott szerelme, úgy látszik, rá hagyott. (Ez a 66-os évjáratú kocsi talán a film legizgalmasabb kelléke...)
Amivel azt akarom mondani, hogy felejtsd el a klasszikus alapanyagot, ez is csak egy olyan "szépek és gazdagok"-mozi: a rendező nagy nehezen kirak egy puzzle-t, de azután nem tud vele mit kezdeni, a sztori leül: mivel nincs tét, nincs izgalom. Hiányzik a szufla. Mint egy szappanoperában. Igaz, a lányok legalább szépek, és a mese kedves szexjelenetekkel van tarkítva - nem vadul, de nem is prűd módon, csak úgy, ahogy Móricka elképzeli gazdagéknál.
Marad a vesztesek vigaszdíja. Ami azért nem semmi: mindig is bosszantott, hogy az amerikai filmekben ha egyszer valaki hibázik valamiben, arra rásütik a "vesztes" bélyeget, aztán kapálózhat, úgy marad, azzal még csak nem is randiznak, mert az nem ember. A filmesek fordulata tehát, már csak alkotmányjogi szempontból is, dicséretes, arról nem is szólva, hogy az ember szívesebben néz szépeket és gazdagokat, ha már Amerikába kukkolhat.
