Ha a háború drog, akkor drogos mindenki, aki Amerika erejében vagy a fegyveres demokráciaépítésben hisz. Az iraki bombaszakértő már nem cowboy, a mozi pedig nem megmutatja az iraki bombákat, hanem beöltöztet, hogy a néző vágja el a zsinórt. Kathryn Bigelow filmje, A bombák földjén az Oscar-gála nagy nyertese lehet.
Űrruhában, törmeléktől nehézkes romtájon lépdel egy járása alapján magabiztos férfi, mindegy, hogy zaj vagy csend van körülötte, az embertelen napsütésben csak sétál előre, hallani a lélegzését. Irak nem háborús területnek, inkább egy újabb meghódított bolygónak látszik. Az országtestbe amerikaiak szúrtak zászlót, pacifikálnak épp. Kathryn Bigelow rideg-kérlelhetetlen hőskölteménye ez a megvezetett férfiról, a katonáról, és a hatalmas Amerikáról, amely erejét háborúkban építi.
A férfiasságról csak költeményt érdemes írni, vagy esetleg filmet rendezni, ahogy a legnagyobb Oscar-favorittá vált Kathryn Bigelow is teszi. Aki az érthetetlen, háborúban edzett, versenyző férfit ábrázolja, hogy mint egy bomba, robbanjon bele az emberek fejébe. Nemcsak az egyes katonákról beszél A bombák földjén, hanem az egészet működtető versenyben hívő államokról. George W. Bush vadászó, cowboykalapos férfiképébe ez könnyedén belefért, uralni akart mindent, erővel odaverni egyet, ahogy a nagyobb szokott a kisebbnek. Az izgalom és a társadalomkritika ilyen ügyesen és csendesen ritkán áll össze izgalmas mozivá, ennyire láthatatlanul nem lepleztek le hatalmi gépezeteket.
A háború drog, hangzik a film mottója, és ebben a képletben a drogdíler maga Amerika. Drogos minden katona és minden, az amerikai erőt megszállottan követő lakos. Ez Bigelow állítása, amit egy olyan filmben tesz, ami nem feltétlenül különbözik sokban a Black Hawk Downtól, A királyságtól vagy a Bőrnyakúaktól. Legalábbis látszólag.
Bigelow valójában dokumentumfilmet forgat, nem politikai thrillert, akciófilmet vagy drámát, és azért teszi, mert így minden műfajt a legügyesebben képes visszaadni. Ráadásul olyan képi világot teremt, ami hitelessé teszi a filmet, mintha a színészek valóban iraki bevetésen lennének. Pedig a jóval békésebb, Irak melletti Jordániában forgattak a 16 mm-es kamerákkal 200 órányi nyersanyagot, illetve egy hétig egy kuvaiti katonai bázison dolgoztak.
Olyan színész pedig nincs, mint a bombacowboyt alakító Jeremy Renner. Jó, természetesen van, láttuk már a SWAT-ban, a Brad Pitt-féle Jesse Jamesben vagy a 28 héttel későbben. De ez a férfi most idegesítően befelé forduló idegbajos, akinek a szeme csak akkor csillan, és csak akkor lélegzik nyugodtan, amikor beöltözik védőruhájába, hogy szembenézzen halálával. Meg néhány színes dróttal.
A filmnek igazi dramaturgiája sincsen, mert a küldetésnek sem lehet. Így a dramaturgia maga a visszaszámlálás, a küldetés vége, a hazautazás, ami a két küldetés közti szükséges rossz. Miután James nem tud megmenteni egy öngyilkosnak látszó irakit, visszamegy családjához, megpróbálja a normális életet. De igazi Rambo ő, aki nem találja a helyét, így marad a visszatérés. Katonaként csak terepen élet az élet.
Kathryn Bigelow csinált jó filmeket, a Holtpontot és a Kék acélt, de ez nem összevethető azokkal. Ez most elképesztően jó mozi. Külön érdekes, hogy az OScar-osztáson volt férjével, James Cameronnal versenyzik majd a legjobb rendező és film díjaiért.
