[img id=369409 instance=2 align=left img]Meddig él egy buborék? Hol van az a határ, amikor már nem lehet fenntartani tovább a látszatot, amikor minden fényesség, amit magunkról mutatunk a külvilág felé, egyszer csak szertefoszlik, és marad a helyében a nagy, üres semmi? Erről szól Csiky Gergely drámája, a Buborékok, melyet bájos vígjátékként is emlegethetnénk, ha a kecskeméti előadásban a helyzetkomikumokon túl nem foglalkoztatnák sokkal égetőbb kérdések is a Mohácsi testvéreket.

Mert Mohácsi János rendező, századokat átlépve, mert nagyot gondolni, és mintegy újraírni Mohácsi István dramaturggal Csiky 1884-es, boldog békeidőket idéző, átvert férjekről és kényeskedő dámákról szóló történetét. A buborékok ugyan akkorára fújódnak az előadásban, hogy a dráma néhány ponton már véresen túlaktualizált lesz, a komikum mégsem sérül, és menthetetlenül csordul a könny a keserédes nevetéstől ebben a bő három órában.
A cukormázas felszín alatt pedig Mohácsiék kíméletlenül, egyre csak azt kérdezik, hogy ebben a hazug, csaló, korrupt világban meddig lehet büntetés nélkül ellavírozni? Hogy az országgyűlési képviselő kinek a pénzéből dorbézolja át az éjszakákat és ki az, aki ténylegesen megfizet mindezért?
A kecskeméti előadásban a szereplők élesebb kontúrokat kapnak az eredeti Buborékokhoz képest: a férfiak még bohémebbek, a nők még butuskábbak, a vígözvegy még kacérabb, és az úrrá felkapaszkodott paraszt méghangosabban ajánlgatja a pankotai kontyalávalót. Mulatságos pózok, színes karikatúrák sora, élőképeiknek pedig könnyed ritmust ad Fodor Viola színpadi tere. A magán- és közügyek szüntelen egybeolvadását, a személyeskedést, családi alapon történő előreléptetést kiválóan jellemzi a díszlet: a személyes beszélgetések, sugdolózások után a függönyök szétmennek, és máris ott a hangosan vigadó vagy éppen verekedő társaság, hogy beleszóljon a társalgásba. Az egy-két szereplős jelenetek után így folyamatos átmenetben monumentális tablók elevenednek meg, melyek alatt szüntelenül szól a néhol már kifejezetten zavaró hegedűszó.[img id=369419 instance=2 align=right img]
Aki igazat mond, az is hazudik: itt senki sem ártatlan, egy kis kacérság, korrupció mindenkiben ott lakozik. Remekül kifejezi ezt a jelmezek színvilága: senki sem pusztán fehér vagy fekete, mindkét szín dominál az öltözetekben. A szimbolikát csak fokozza, hogy Tihanyi Ildikó jelmezein felvonásonként váltva egy-egy színes kiegészítő is megjelenik: a báli pompa színe a piros, a nappali megvilágosodásé a sárga, az alkonyuló befejezésé pedig a kék. A jelmezek nagy rafinériája továbbá a cipzár, mely szintén megkönnyíti az alakváltó természetek érvényesülését: segítségével a szomorú özvegyből könnyen lehet újra bűnbánó feleség, és a szobalány ruháját is könnyebben fel lehet hajtani, hogy a tisztes öregúr is megmutassa ragadozó voltát...
A díszes kompániában Marton András (Solmay) és Sára Bernadett (Szidónia) alakja köré épülnek kétségkívül az események, mindketten erős, igazi komikummal formálják karaktereiket. Miközben állandóan ott sündörög körülöttük két, az italtól kábult fiuk (Porogi Ádám és Keresztény Tamás) és selypegő, toalettjüktől megrészegült lányaik (Decsi Edit és Krajcsi Nikolette), az öreg pár egy pillanatra sem szűnik meg a középpontban lenni, ha jelen van a színpadon.
Téby Zita (Szerafin), a könnyelmű feleség és Csémy Balázs (Rábay Miklós), az őt korlátok között tartani akaró ura üde színfoltot visznek az előadásba. A perlekedő galambpárban különösen Csémy figyelemre méltó, aki ha kell, robban, mint a puskaporos hordó, szorgalmasan hajszolva a Szerafin fújta buborékokat.
Fazekas Géza Morosán Demeterként ugyancsak többszínű: falusi naivitásával ugyan nem veszi, vagy csak nem akarja észrevenni, hogy kinevetik, azért a tárcájába ő is hajlandó lenne belenyúlni, ha egy kis előrejutásról van szó. Mellette fia, Tamás szerepében Orth Péter valódi ma született bárány, ártatlan együgyűsége ugyanakkor nevetségessé is teszi a fiú alakját.
Dramaturgiailag az egyik legnagyobb változtatás kétségkívül a cseléd kiemelése a harmadik felvonásban: az eredetileg Rádayéknál szolgáló Bettit (Trokán Nóra) Mohácsiék a Solmay-házban képzelték el, egyfajta csöndben szenvedő, de valójában mindenkit gyűlölő, megalázott Édes Anna-szerepben. Minden percben azt várjuk, mikor veszi elő a kést, hogy agyon szúrja azokat, akik folyamatosan megalázzák, megbecstelenítik és kinevetik.
Hiszen a hatalmasok bármit megtehetnek – mondják Mohácsiék a darab végletekig átformált befejezésében – építhetik a légvárakat, fonhatják maguk köré a hazugságaikat, és ha pukkan a buborék, még mindig annak jut a legszomorúbb sors, aki a létra legalján áll.