[img id=417900 instance=1 align=left img]Több mint fél évszázada nem tudjuk már. Illetve él még néhány tízezer idős ember, aki így vagy úgy átélte. Az apám például, aki néha mesél ezt-azt Budapest ostromáról. 

Hogy volt a bérházban, ahol laktak, egy varroda, ahol süketnéma zsidólányok dolgoztak. Ezek a lányok sárga csillagot hordtak a kabátjukon egy ideig, aztán apám egyszer csak azt vette észre, hogy a varroda ajtaja tárva-nyitva áll, és a lányok sehol. Eltűntek mind. Látott egy repülőt belefúródva egy ház falába. A kedvenc játékautója egy ideiglenes pontonhíd korlátjáról a Dunába esett. 

Vagy a nagynéném, aki kislánykorában alig beszélt, és első tőmondatainak egyike az volt zebegényi nyaralójuk kertjében, hogy: bombáznak. Mert amerikai Liberatorok bombázták épp akkor a szobi Ipoly-hidat. Vagy ott van a nagybátyám, aki a szülei málnásából, a Nagymaroshoz közeli Hatló-patak völgyéből hazavitt egy pár katonai csizmát, és az egyik csizmában benne volt a rothadó lábszár is. De hazahordott minden mást is, gázálarcot, géppuskaállványt, bajonettet. Egy halántéknál átlőtt sisakot. 

Gyerekkoromban még megvolt ez-az ezekből a kacatokból. Emlékszem például a géppuskaállványra a szénapadláson. Nem tudtam, mire való, csak tetszett nagyon. A gázálarcok gumis részei kőkeményre száradtak, ha erősebben megfogta az ember, elrepedtek. Aztán sorra eltűntek mind az éves lomtalanítások során.

Nagyszüleimnek volt egy kunyhója a Nagymaros fölötti erdőkben, afféle erdei szállás a mezei munkák idejére. Ebben a kunyhóban zsidókat bújtattak. Ha kiderült volna, nagyszüleimnek még a sírja is ismeretlen lenne valószínűleg. A második világháború előtt zsidó családok jártak ki nyaralni a Dunakanyarba, többek között a nagyszüleim házának néhány szobáját is kibérelte egy család, akik éveken át visszatértek. 

Ebben a családban volt egy kisfiú, aki hivatalosan nem is létezett, nem volt anyakönyvezve, nem járt iskolába. Az állam nem tudott arról, hogy megszületett. A szülők alighanem sejthettek valamit abból, mi van készülőben. A háború után anyai nagyapámat elvitték málenkij robotra, ahonnan három év múltán tért haza betegen, csont soványan. Egyszer próbált megszökni, együtt egy német katonával, de orosz parasztok feljelentették őket. Nagyapámnak menekülés közben átlőtték a lábát. Földbe ásott gödrökben aludtak. A gödrök tetején drótháló. Mindennapos volt, hogy a mellette fekvő ember reggelre kőkeményre fagyott holttestként dőlt rá. 

Apai nagyapám a zebegényi nyaralójukban hétvégenként bridzspartit rendezett. A társaságban folyamatosan ment a zsidózás. Diszkréten, finoman, mellékesen. Apám legkorábbi emlékei között ott van a kép, hogy ülnek a férfiak a Dunára néző teraszon, kártyáznak, cigarettáznak, és közben visszatérően szó esik valakikről, akik zsidók. Holott nagyapám szociáldemokratának vallotta magát. Anyai dédnagyapám Nagymaros utolsó bírójaként kapta a megtisztelő feladatot az oroszoktól, hogy állítsa össze azoknak a férfiaknak a listáját, akiket kényszermunkára visznek. A saját fiai közül is választania kellett.

Gyerekkoromban engem is majdnem megölt egy második világháborús gránát. Vagyis hát nem tudom, hogy majdnem-e. Ütögettem egy kővel a Duna-parton, aztán elhajítottam. Egy óra múlva már körbe volt kerítve, és szkafanderes tűzszerész térdelt fölötte. A szüleim emlékeiből áll össze bennem a nyilvánvalóan hamis kép azokról az időkről. Mert másféle kép nem is állhat össze, mint hamis. Mihez kezdjünk mások emlékeivel? Tudunk-e egyáltalán kezdeni velük valamit? Főleg akkor, ha az emlékezés tárgya olyasmi, ami túl van az elképzelhetőn.

[img id=470955 instance=1 align=left img]Kováts Judit könyvét olvasva óhatatlanul eszünkbe kell jusson Polcz Alaine Asszony a fronton című munkája. Polcz Alaine pokoljárása kitörölhetetlen nyomokat hagy az olvasóban, engem legalábbis mélységesen fölkavart, amikor évekkel ezelőtt a kezembe került. A két könyv - témáját tekintve legalábbis – nagyon közel áll egymáshoz. 

A Megtagadva tulajdonképpen fikció, noha valós történetek képezik az alapját. Sok történet egybegyúrásából született ez a regény, egy fiatal lány háborús kálváriájának története. Polcz Alaine viszont azt beszéli el, ami vele magával esett meg. Nem szerencsés ez a hasonlítgatás, de azt kell mondjam, az Asszony a fronton jóval fajsúlyosabb és sikerültebb munka, mint a Megtagadva. 

Talán azért, mert Polcz Alaine egyszeri tünemény volt, aki nem mellesleg jól is írt, Kováts Judit könyve pedig nincs igazán jól megírva. A történet nem tud igazán átfordulni regénybe, irodalomba, hanem inkább olyan, mintha valaki magnóra mondta volna az emlékeit, amit aztán betűhíven le is írt. Mint egy nem túl jól sikerült életút-interjú. Amiről beszélhetett volna, ami a tőkesúlyát adná a szövegének, arról hallgat, ugyanakkor sokat beszél minden másról, amit mások leírásaiból már ismerhetünk.

Somlyói Anna, a regény központi figurája elég kidolgozatlan, szinte semmit nem tudunk meg róla. Vagyis amit megtudunk, az nem sokat árul el arról, ki is ő valójában. Ennek a lánynak nincs igazán kiterjedése, nincs magassága és mélysége, emiatt aztán nem is tud drámaivá válni az alakja. Mindvégig megmarad valami közömbös szürkeségben, ami éppenséggel lehetne egy furfangos, egzisztencialista regényírói trükk is, ám jól láthatóan nem erről van szó. Egyszerűen nem tud életre kelni. 

A sorok közti senki földjén kóborol elnagyolt, vázlatszerű alakjával, mint egy kísértet, aki mintha csak álmodná mindazt, ami megtörténik vele. Igaz, hogy ami megtörténik vele, arról igazán nehéz lehet beszélni. Ha egyáltalán lehet. De talán mégis lehet, mert Polcz Alaine-nek például sikerült. Ott valóban egy rettenetesen megtört és elgyötört fiatal nőt látunk, aki a halál torkából tér vissza, hogy aztán az elmúlás misztériumának szentelje az életét. A Megtagadva viszont nem tud, legalábbis számomra nem tudott emlékezetes világot felépíteni.

Miközben amiről itt szó van, az a huszadik századi magyar történelem egyik legsötétebb fejezete. A könyv jobban sikerült epizódjai, például a zsidók elhurcolását megörökítő rész, és főleg a hátra maradt vagyontárgyaik fölötti marakodás tényleg emlékezetes és döbbenetes. Miközben azt sem mondhatnám, hogy ne lenne érthető ez a nagy civakodás a lekváron és az étkészleten. A szégyen és a tehetetlenség, ahogy Somlyói Anna látja a barátnőjét a bevagonírozás előtt, és titkon örül annak, hogy a lány nem nézett rá. Mert mégis mivel tudta volna viszonozni azt az utolsó pillantást.

Néha elgondolkodom azon, vajon hogyan voltak képesek a háború túlélői nem beleőrülni mindabba, amit elszenvedniük és látniuk kellett. Hogy lehetett mindezek után élni akarni, dolgozni, gyereket nevelni?! Vajon mi minden lehet a magyar társadalom kollektív tudattalanjában?! Talán nem is akarom tudni igazán.

Vagy mégis Nádas Péternek lenne igaza, és mindannyian háborús sérültek vagyunk?!