Különös érzés egy 1979-es filmet ismét a premier-listán látni. Mintha bedöglött volna az időgép, és sebesen száguldanánk vissza a 20. századba. Egyszerre kellene "79-es" fejjel és mai szemmel is nézni a mozit: egészen skizoid állapot. Hasonló Kurtz ezredes szétmállott tudatához.
A téma semmit sem vesztett aktualitásából 1979 óta, hiszen az amerikai politika másról sem szól, csak a folytonos háborúkról. Az indokok homályba vesznek. A lényeg a hazafias felbuzdulás és a haderő fitogtatása. Elég visszagondolni az utóbbi tíz évre csak, hogy belássuk, mennyire léggömbszerű az amerikai külpolitika érvrendszere, ha meg kell magyarázni, mi indokolja ismeretlen, távoli országok heves bombázását vagy megszállását. Jöttek szép sorban: Irak, Szerbia, Koszovó, Afganisztán és ismét Irak. Senki sem érti, miért?
A háborús politikával párhuzamosan a háborús filmnek is nagy hagyománya van az USA-ban. Könnyen átlátható, milyen sémák mentén épülnek fel még a színvonalas háborús-katonás mozik is. Az egyszerűsítés, a könnyen érthetőség kényszerétől nehezen szabadulnak az amerikaiak. Most persze magam is egyszerűsítek...
Hirsch Tibor Rambo a Balkánon című (Filmvilág, 1999/6) cikkében tetszetősen foglalja össze az ismerős dramaturgiai felépítményeket. A helyzet természetesen nem ennyire magától értetődő, de elgondolkodtatóak a felállított kategóriák. Coppola mozija az árva amerikai és a komplexusos amerikai történetét meséli: "A melankolikus és horrorisztikus történetek rendre arról szólnak, hogy Amerika erre a kérdésre nem válaszol, ilyenkor - háborús célok megfogalmazásakor - zavarban van, tehát rossz lelkiismerettel hallgat. Az árva katona meg csak kémleli az eget, a tengert, a dzsungelt, hátha jel érkezik, amiből megérti Frank Capra híres dokumentum-sorozatának címével szólva, hogy "ezért harcolunk...". (...) Ám rendesen ilyenkor üzenet és megfejtés helyett a levegőből csupán náci gránát, a tengerből csak japán torpedó, a dzsungelből pedig emberevő viet-kong érkezik. Az árva amerikai pedig kérdez (leginkább belső monológban), sír, káromkodik, sajnálja magát, megőrül és meghal, haldokló látomásként általában flashbackben idézve fel a világ legtehetősebb civil paradicsomát, asszonyostul gyerekestül, Szabadság-szobrostul, Coca-Colástul. (...) Az ellenséges katonánál a cél a legkegyetlenebb eszközt is szentesíti, az amerikai katona viszont esetenként azért kegyetlenkedik, hátha az embertelen eszköz halálos íze, hangulata felidézné valamilyen embertelen cél képzetét is, olyat, amilyennel az ellenség csak úgy, magától fölszerelkezett. Így adják fel az árva amerikai lelkizős, mennyasszony-idézős pozícióit az Apokalipszis, most Kurtz ezredesének harci színekben pompázó félmeztelen martalócai, így keresi a fanatizmus titkát a Szarvasvadász orosz rulett bűvöletébe ragadt közkatonája."
És valóban: az Apokalipszis, most Benjamin L. Willard (Martin Sheen) belső monológja. Visszaemlékezik a háborús horror képeire és bölcsen kommentálja is azokat. Küldetése az volt Vietnámban, hogy likvidáljon egy elszabadult ezredest, aki felrúgta a hadsereg szabályait és saját erőszak-kolóniát létesített. Kurtz ezredes (Marlon Brando) úgy menekül a borzalom elől, hogy egyedi világot teremt magának.
A film egyszerre hagyományos háborús mozi és költői látomás. A 70-es évek füsttel teli, Doors-muzsikával megbolondított filmje. Ma már nem áttörés, inkább didaxis, sőt hatásvadászat. Maradandóak viszont a színészi alakítások. Elsősorban Marlon Brando-é. A film talán legszebb, művészileg legkiforrottabb jelenete (ami az eredeti verzióban nem szerepelt), amikor Kurtz ezredes egy barlang szájánál, gyerekekkel körülvéve, mint valami oltalmazó isten, a Time Magazin hazug háborús cikkeiből olvas fel Willard-nak. Ebben a képben sűrűsödik a monumentális film humanista mondanivalója.
Képileg gyönyörű film. Tobzódik az égő erdők látványában. A hangzást pedig a folyton mormoló helikopterek monotóniája uralja. A kerek 202 perc pszichedelikus agymosás. Egy elmúlt életérzés feltámasztása. Inkább múlt, mint jelen. Filmként eljárt felette az idő. Kevésbé bizonyult maradandónak, mint a Szarvasvadász (Michael Cimino, 1978) vagy a Szakasz (Oliver Stone, 1986).
