Azért lettem kíváncsi erre a filmre, mert valamelyik hirdetésben azt olvastam, hogy a főszereplő (Tom Cruise) a siker csúcsán rádöbben: a pénz utáni hajsza kiöli belőle az embert. Hű, mondtam magamnak, ha ezt egy amerikai meséli el, megér egy misét. A Jerry Maguire - A nagy hátraarc című film persze csak részben szól erről a kényes témáról, de azért nem csalódtam. Csak az első húsz percet kell kibírnod, aztán olyan bevezetést kapsz az amerikai életformába, meg a pénzcsinálók lelkivilágába, hogy elmehetsz pszichoanalitikusnak.
Ez a Maguire jól futó ügynök a sportvilágban, milliomos kliensei vannak, persze hajt is keményen: éjjel utazik, délelőtt tárgyal, délután a pályán van, este szerződéseket fogalmaz. Aztán egy súlyosan sérült focista látványán beugrik a nagy kérdés: így kell ezt csinálni? Hol van az ember ebben a mókuskerékben? Hiszen alig tud szót váltani menyasszonyával, barátai nincsenek, klienseivel csak a szerződést íratja alá, meg a milliókat hajtja fel nekik. Így aztán meghirdeti az új életet: emberközpontú ügynökséget akar. Persze kirúgják. S ekkor kezdődik az "amerikai iskola". Maguire ugyanis vissza akar kerülni a csúcsra, mert abban az országban nem szabad vesztesnek lenni. Az olyan, mint a leprás, még ránézni is félnek az emberek, nehogy elkapják a kórt.
Szóval a teljesítménytársadalom utána nyúl: nem lehet csak úgy kiszállni belőle. Amikor "lebukott", egyetlen ember hitt benne, egy jelentéktelen kis asszonyka (Renee Zellweger), vele csinálja meg új vállalkozását. Persze szerelem is lesz a dologból - rémes, mit tudnak bénázni egy-egy szerelmi jelenetnél, hússzor kérnek bocsánatot, ha megérintik a másik kezét, ehhez képest viszont már a lépcsőházban vetkőztetik egymást. Szóval most, ebben a kapcsolatban kéne megmutatni, mit is jelent az emberközpontú habitus. Nem sikerül. Tom Cruise úgy él ezzel a nővel, mintha gép volna, észre sem veszi, hogy az asszony súlyosabb egyéniség, mint ő, s ami még ennél is rosszabb, hogy neki nagyobb szüksége van erre a kemény csajra, mint bárkire, aki körülötte ugrál. Igaz, kisfiát imádja, de ezen túl képtelen bárminő emberi érzelemre. Szóval: egy hajtás-pajtás, akinek csak egója van, az meg belül üres.
Az egészet azért merem mégis ajánlani, mert szerintem a rendező (Cameron Crowe) nem is vette észre, mennyire leleplező ez a portré. És ez az akaratlan (mulatságos) társadalomkritika teszi érdekessé ezt a mozit. Cruise-nak csak egy dolog a fontos: a karrierje, még akkor is, mikor a film végén a happy end kedvéért nyilvánosan is szerelmet vall feleségének, olyan hamis, mint az itt-a-piros-hol-a-piros az aluljáróban. Mert ma már sem a rendezőnek, sem Cruise-nak, sem ennek a pénzgyártó világnak nincs fogalma arról, mit jelent a másik, hogyan kell érezni valamit, bár egyfolytában dumálnak róla. Gondolom, a normális emberi érzések hátráltatják a sikerorientált üzletmenetet. Ahol csak a kemény könyök számít.
Pedig ez a Cruise-fiú sem boldogulna, ha nem sikerülne kikapnia egy menő focistát - az egyetlent, aki bukása után vele marad -, és akiből aztán igazi sztárt csinál. De csak azért, mert a sztár hisz ebben a munkamániásban. Sőt súg neki, hogyan is kell élni, gyereket szeretni, hozzácsiszolódni a másikhoz. (Cuba Gooding Jr. Oscart kapott ezért az alakításáért: joggal, lejátssza Tom Cruise-t a vászonról). Ja, és az alkotók azt is tudják, hogy ahol gyerek van, ott siker is van: a feleség egy kisfiút hozott a házasságba - hát ez a szemüveges kis kukac teljesen elbűvölt. Neki kellett volna az Oscart kapnia...
A film egyébként olyan, mint egy hullámvasút, nagyszerű jelenetek, kemény dialógok váltakoznak naiv marhaságokkal és mézeskalácsképek igazi realista megoldásokkal. De ez utóbbiak miatt érdemes megnézni. Mert ez a fajta műemberi habitus, (mosolyogj, de közben gázolj keresztül mindenkin!) már itt van az ajtónk előtt, lehet, hogy holnapra már el is fogjuk felejteni, hogyan kell szavak nélkül egybeolvadni a másikkal, mit jelent az empátia. Meg hogy kell-lehet egyáltalán embernek maradni az úgynevezett versenyszférában.
