Huszonkét évvel az eredeti bemutatója után Francis Ford Coppola újravágta a vietnami háborúról szóló mesterművét. Az Apokalipszis most újravágott, kiegészített, felújított változata 49 perccel lett hosszabb, összesen három óra húsz percig tart. Coppola azt mondja, ez a végleges változat. Sokan azt mondják, az Apokalipszis most negyed század múltán is minden idők egyik legnagyobb háborús filmje. Ha nem a legnagyobb.
Az Apokalipszis most szürreális-horrorisztikus háborús látomása lenyűgözte a világot. 1979-ben Cannes-ban mutatták be, ahol elnyerte az Arany Pálmát. A fontosabb Oscarokból kimaradt, akkor már a családi csetepaték, a Kramer kontra Kramer ideje jött el. Igaz, egy évvel korábban két vietnami háborús film, a Szarvasvadász és a Hazatérés tarolt az aranyszobrocska-osztáson, mégis filmtörténeti jellegzetességnek vehetjük, hogy a film meghatározó alkotói közül egyedül a döbbenetes erejű, gyönyörű és misztikus képek alkotója, Vittorio Storaro operatőr kapott Akadémiai Díjat. A háború őrületét megjelenítő Coppola maga is valóságos őrületen ment keresztül a film elkészültének három évében. A túlnyomórészt a Fülöp-szigeteken zajló forgatás a tervezett 17 hét helyett 16 hónapig tartott. A 12 millió dolláros költségvetés 31 millióra dagadt. A késedelem és a stáb körüli drogos meg egyéb zűrös ügyek a sajtóban rendre zajos visszhangot vertek. A főszereplő a felvételek közben majdnem végzetessé vált szívinfarktust kapott. Az Olga nevű tájfun elfújta egy fontos rész forgatását (Coppola két évtized után most állította össze a maradékból, s vágta be a filmbe a Playboy-nyuszik jelenetét). A rendezői megszállottság eredményeként az első vágás után a film első változata hat órás volt. Majd még számtalan vágás következett.
Minderről, egy mestermű születésének kaotikus folyamatáról maga Coppola és munkatársai számolnak be egy 1991-ben készült dokumentumfilmben, amelynek egy részét Coppola felesége, Eleanor készítette. A címe - A sötétség mélyein: egy filmkészítő apokalipszisei - utalás Joseph Conrad 1902-es A sötétség mélyén című elbeszélésére, amely inspirálója volt az Apokalipszis mostnak. Az irodalmi mű hőse Afrikában, a Kongón hajózik elefántcsont rakományával a 18. század végén. A film hőse egy kitalált nevű - a Mekongot szimbolizáló - folyón, Vietnamban, 1968-ban, pár kölyökkorú katonával, akik fél lábbal a sírban rock and rollt fütyörésznek. A történet Willard kapitány (Martin Sheen) titkos küldetését követi nyomon, végig a vietnami falvak közt kanyargó folyón, át Kambodzsába, ahol a határhoz közel az amerikai hadsereg egykori ezredese, Kurtz (Marlon Brando) a helybéli harcosokból toborzott magának hadsereget. Kis birodalmában diktátor és isten. Willard feladata, hogy a háborúval szakító renegát Kurtzot megölje. Az ő tépelődéssel teli belső monológja kíséri végig az utazást, amely valóságos tájakon vezet, ugyanakkor az emberi lélek legsötétebb birodalmába jut el. A gyilkolás őrületéig.
Coppola filmje mit sem öregedett. Nem fogott az idő a saigoni szállodában indító jelentsoron: Willard küldetésre vár emlékképek és hallucinációk között, időtlenül, beleveszve a semmibe. A mennyezeti ventillátor surrogó hangja, mintha helikopter léglapátjai adnák az idegtépően lassú ritmust Willard szakadozó belső monológjához, miközben Jim Morrison azt énekli: This is the end... Ez a vég. Bár Willard az út során egyre inkább megérti Kurtz döntését, a kezdő jelenetsor érzékelteti, hogy már mindent átélt a háború erkölcsi dilemmáiból, csak még nem tudja, hogy tudja rá a választ.
És ma is lélegzetelállító hatású minden idők legdöbbenetesebb háborús jelenete: egy vietnami falut megsemmisítő helikopterek össztüze az egyik gép hangszórójából az alezredes (Robert Duvall) parancsára üvöltő Wagner zene kíséretében. A gyilkolás élveteg légi koreográfiája A walkűrök lovaglása hangjaira. És ugyanolyan nyugtalanító, misztikus hangulatú a zárójelenet, Kurtz (Marlon Brando) sötét árnyakba boruló szentélyében. Azzal a különbséggel, hogy ezt a jelenetet Coppola kiegészítette. Nem csak azzal, hogy Brando roppant teste és arca elővillan a titokzatos félhomályból, hanem egy lényeges szöveggel, ami - mint nyilatkozta -, ha bevágja is, húsz éve aligha maradhatott volna a filmben. Brando az akkori Time Magazinból olvas fel egy jelentést, amely napnál világosabban mondja el, hogy a háborúról milyen hazugsággal etették az amerikai nyilvánosságot. Nos, ez - bár másutt van a háborús zóna - napjainkban időszerűbb, mint negyed századon át bármikor.
Két nagyobb, összefüggő jelenetsor teljesen új az első változathoz képest. Az egyikben Willard járőrhajója a katonák szórakoztatására érkezett Playboy-Nyuszik előadásán köt ki. A háború lelki mocskából mit sem sejtő naiv nyuszi-lányok ártatlan mórikálása s az egyre inkább ordas hímcsordává alakuló nézőtér abszurd ellentétében a szétesés, a káosz és a pusztulat előtti utolsó pillanat kétségbeesésének barokkosan dús és mozgalmas képe elevenedik meg. A másik jelenetsorban francia telepesek nemzedékeken át nemesedett ízléssel és eleganciával berendezett otthonába kap vacsorameghívást Willard. Itt játszódik le egy gyönyörű, poétikus szerelmi jelenet, amilyet azóta sem láttunk Coppolától, de mástól sem nagyon. És itt hangzik el a józan felismerés mondata az idős vendéglátó szájából: "Maguk, amerikaiak, a semmiért küzdenek."
Nem biztos, hogy a 202 perces Apokalipszis most átütőbb erejű látomás a háború őrületéről, mint volt a 49 perccel rövidebb változat. De meg kell nézni. Filmtörténeti példány. És az ritka.
