Hát hülyék ezek a vámpírok?! Hogy csak most, annyi infantilizmus és gyermekded blamázs (Alkonyat, Pirkadat, Félhomály, Homály) után fedezték fel maguknak Amerika nagy melankólikusa és frizurakirálya, Jim Jarmusch élettani előnyeit?!
Jarmusch még a telefonkönyvből is könnyűszerrel ellenkulturális ikont farag; meg se kottyan neki, ha néhány sötétben bujkáló ellentrendi vámpírt kell elhelyeznie a tájban, mely táj, elvégre Jarmusch-filmben járunk, az indusztriális lepusztultság virágaival teli. És Detroit hozza is, amit egy becsődölt citynek hoznia kell; a kémények füstölnek még, de ember már nem nagyon jár az utakon. Otthonos vámpírtelep, ezt Jarmusch jól látta meg, és jól látta, hogy Tanger is rejteget némi egzotikumot; igaz, a kelet varázsa már Bertoluccinál is megvolt, az Oltalmazó égben ráadásul egy mindenkinél menőbb vámpír, Paul Bowles is szerepelt.
A Detroit-Tanger-útvonalon két fotogén vámpír szereti egymást az évezredes szeretők nem múló szenvedélyével. Tom Hiddleston mint szomorú fekete rocker és Tilda Swinton mint Patti Smith fehérre meszelt mása gusztusos pár, John Hurt személyében pedig egy két lábon járó Shakespeare-vicc is tiszteletét teszi a vámpírok közt, de a sok old school köldöknézés, bakelitlemez, vintage gitár és fényképekről kikacsintó ikon között nincs az égvilágon semmi. A jarmuschi semmi persze kellemes: légies, kopottasan vonzó és minden belemagyarázható. Csak ne volna olyan ismerős minden, ahogy ezek az öröklét törvényeitől sújtott vámpírok teszik-veszik magukat az emberiség (és Detroit) romjain.
