Monitorról a moziba

Bár később ébredtek a producerek és az alkotók, mint a képregények esetében, de mégis megtörtént: rájöttek, a videojátékok éppúgy alkalmasak a "vásznasításra", mint a rajzolt füzetek-könyvek hőstörténetei. Nem pusztán a sokmilliós rajongótáborok miatti várható jövedelmezőség, hanem a vizualitás okán. Hiszen a képekben élő számítógépes időkitöltők még inkább a képiségben élnek, mint képregény-rokonaik, ahol azért felerészben a jó szöveg a siker záloga. Történetekben a videojátékok is erősek – de a verbalitást illetően hadilábon állnak. Általában keveset beszélnek bennük – hiszen nem ez a lényegük –, a néhány elhangzó mondat sem olyan erősségű és minőségű, amit hosszú éveken keresztül ismételget az ember (a barátkozás vagy a partnerszerzés reményében). Ez a minimális szövegérzékenység mutatkozik meg a rosszabb-jobb mozis adaptációkban. Sajnos a filmesek nem vették – veszik – tudomásul, hogy más a monitor- és más a mozi-ipar. Azaz: a videojátékok szinte mindegyikének a mozis átirata a szövegét tekintve gyatra, és talán ennek tudható be, hogy – a kerettörténeten túl (amit, ugye, az originális videojáték pontosan meghatároz) – a sztorik és a fordulatok hasonlóképpen azok. Nincs ezzel másképp a Silent Hill – Kinyilatkoztatás sem.

Nem nevezhetnénk tökéletes átiratnak, de elfogadható színvonalúnak a Tomb Raider-mozikat tarthatjuk (Lara Croft: Tomb Raider, Lara Croft: Tomb Raider 2. – Az élet bölcsője), egyes mozzanataiban a Kaptár-filmek sikerültek (A kaptár, A kaptár 2. – Apokalipszis, A kaptár 3. – Teljes pusztulás, A kaptár – Túlvilág, A kaptár – Megtorlás), igaz, egyre inkább csak a fertőzöttek bestiáriumának aprítására koncentrálva. A többi – ötletszerűen kiragadott – adaptáció pedig silány munka (Street Fighter – Harc a végsőkig, Super Mario Brothers, Mortal Kombat, Mortal Kombat 2. – A második menet, Doom), hogy a modernkori antitalentum, Uwe Boll "munkásságáról" ne is szóljunk.

[img id=425711 instance=1 align=left img]A kezdetek…

A Silent Hillt, a japán Konami cég nagysikerű túlélő-horroros videojátékát 2006-ban a francia Christophe "Farkasok szövetsége" Gans adaptálta (Silent Hill – A halott város), olyan forgatókönyvíró-társsal, mint a Quentin Tarantino gyakori írópartnereként jeleskedő Roger Avary. Avary vette a fáradtságot, és komoly előkészületeket tett a film készítésekor, felkereste azokat az amerikai (kis-) városi helyszíneket, amiket az eredeti játék megemlít, hogy kellő ihletet és hitelességet találjon. Az első Silent Hill-film ugyan messze nem lett tökéletes, de a története (és az ahhoz alkalmazkodó párbeszédek) kerek egészet adtak ki. A végeredmény láttán lehet, hogy anno fanyalgott a néző, de most biztosan elégedetlen.

…és a folytatás

A Silent Hill – Kinyilatkoztatás rendező-forgatókönyvírója, Michael J. Bassett (Solomon Kane, A vadász, A végzet őrei) a történetet nagyjából tíz esztendővel az előzőeket követően folytatja. Sharon már nagylány, tizennyolc éves, és aktuálisan Heather Masonnek (Adelaide Clemens) hívják, mert apjával, aki (a Christopher Da Silva név helyett) Harry Masonre keresztelte magát (Sean Bean) folyamatosan bujkálnak és menekülnek a valóságba is átruccanó rémálmaik szereplői elől. Igazi realitás, hogy a Silent Hillt irányító titkos rend (elvadult szabadkőművespáholy-féle) azt az amulettet akarja, amit Sharon/Heather az első felvonás végén magával vitt a városból, mert azzal lehet életre kelteni istenüket. Ezért Harryt elrabolják, arra kényszerítve Heathert, hogy odamenjen, ahová soha többé nem akarta betenni a lábát: Silent Hillbe. Vele tart az új iskolájában megismert fiú, Vincent is (Kit "Trónok harca Havas Jon" Harington), akit a rend küldött elkapni a lányt, de érzelmei erősebbel, mint rendfőnök anyjának (Carrie-Anne Moss) parancsai.

Apamentő-missziója során a sötétséggel átitatott városban Heather újra találkozik gonosz "teremtő" énjével, Alessával (szintén Clemens) és a régi borzalmakkal, összevarrott szájú/fejű, ide-odarángatózó démonokkal, a gőzvasaló fejű, lassan vonszolódó, de mindenhova odaérő, bárddal operáló pokoli hóhérral. Szembesül újabbakkal is: élve "műtő" (daraboló) torznővérekkel, kirakatbábuvá váló élő emberekből táplálkozó pókdémonnal stb. – és a főnökasszonnyal, aki megmutatja valódi, alvilági arcát.

A gonosz ellen hathatósan a gonosz erejével lehet eredményesen küzdeni, Heather a pokol erőire támaszkodik, hogy apja és ő megússza élve.

Jó (képi) hangulat, rossz film

A Silent Hill – Kinyilatkoztatás képei (egy nagy adag Hieronymus Bosch- és egy csipetnyi David Lynch-világ) és zenéi (Jeff Danna, Akira Yamaoka) nyomasztó és delejes hangulatot teremtenek. Ezt a minőséget azonban sem az esetlen és fordulataiban rettenetesen kiszámítható sztori, a suta dialógusok és a színészi jelenlétek nem hozzák. A pályája elején tartó Clemenst leszámítva – akiben érezhetően több van, mint amennyit egy kidolgozatlan horror főszerepében nyújtania kell – a rutinosabb előadóművészek tessék-lássék teszik a dolgukat: Bean egyetlen, fájdalmas arckifejezéssel bekkeli ki a filmet, Moss nincs is jelen halottfehér sminkje alatt (szerepét bárki más játszhatta volna), Malcolm McDowell meg – a felesleges karakterében – elbohóckodja a jelenetét, valószínűleg nem tudja, miért került ide. Mindezek híján Bassett borzongatásai bár látványukat tekintve festőien, majdnem hogy szépen megkomponáltak és kivitelezettek – talán ezért sem működik az ijesztés-faktor –, kár, hogy a térdimenzió csupán a szállongó pernye és hamu láttán érvényesül, öncélúak. A film vége egyértelműen bebiztosítja a harmadik rész lehetőségét, ám ha akkora sem sikerül történetet kreálni, tényleges mozit készíteni a videojátékból, el fog enyészni, mint Silent Hill városa. Halott üggyé válik.

Kinek ajánljuk?
- A Bosch-festmények rajongóinak.
- Aki csak szépen kivitelezett képeket akar látni.
- Aki kíváncsi, hogy a "Filmes Halálok Bajnoka", Bean vajon most túléli-e.

Kinek nem?
- Jó horrorra vágyóknak.
- Épkézláb történetre (forgatókönyvre) számítóknak.
- Tudathasadásosoknak.

5/10