Vegyük példának okáért Arthur Rimbaud-ot. A XIX. századi költő a teljes életművét mindössze három év alatt, 16 és 19 éves kora között alkotta meg, komoly hatást gyakorolva az őt követő költő-nemzedékekre, egyben megteremtve a világirodalom egyik legfényesebb és legtökéletesebb gyöngyszemét. Ezután már csak néhány évet élt, a halál nyomorúságban, a bűn bűzös poklában érte. Az ifjú zseniből nem lett a költészet ősz szakállú, bölcs pápája, nem lett belőle a párizsi szalonok ünnepelt költőfejedelme. Bár amit teremtett, az teljes egész, életpályája mégis fájdalmasan csonka, tragikusan törött.
A Tenenbaum család három örökösének pályája is hasonlóképp indul, bár sokkal alacsonyabb magasságban. Chas (Ben Stiller) pénzügyi zseni, Margot (Gwyneth Paltrow) többször díjazott drámaíró, Richie (Luke Wilson) pedig háromszor nyeri meg az amerikai nemzeti teniszbajnokságot, ráadásul teszik mindezt 18-dik életévük betöltése előtt! Aztán történt mindegyikükkel valami, aminek köszönhetően fényesen induló pályájuk meredek hanyatlásba siklik. Chas feleségének repülőbalesetét úgy próbálja kiheverni, hogy két piciny fia életét a legszigorúbb túlélőtáborrá változtatja, Margot gyógyíthatatlan szerelmi bánatát nikotinmérgezésbe fojtja, míg Richie hasonló természetű problémáját a világ többszöri, luxushajón történő megkerülésével próbálja mérsékelni. Míg az anya (Anjelica Huston) tigrisként, ám vakon védi gyermekei rég megsérült épségét, addig mi nézők már sejthetjük, a dolgok nyitja a családtól száműzött apánál keresendő. Royal Tenenbaum (Gene Hackman) bukott ügyvédből liftesbácsivá avanzsált életművész, komplett őrült, ám szeretnivaló figura, amolyan esendő ember. Az ő újbóli feltűnésével kezdődik a Tenenbaum család tündöklésének, ebből következő pokoljárásának, majd felemelkedésének története.
E történetet Wes Anderson rendező (eddigi filmjei: Petárda, Okostojás) könyv formában, fejezetekre osztva, narrátor kísérőszövegével tárja elénk. A hagyományos családregények szélesen áradó, ezért meglehetősen unalmas elbeszélésfolyamától azonban lényegesen különböző mű ez. Hangvétele egyszerre frivol, megható és mulatságos. Időben vissza-vissza ugrálva ismerjük meg e furcsa család tagjait, akiket a nemmindennapi sztárparádé tagjai érzékletesen formálnak meg. A filmek esetében általában nem túlságosan elegáns könyvforma jelen esetben működik, valami meseszerű és pillekönnyű aurát teremtve bűvöl el minket. Ebben az atmoszférában viszont jól működnek azok az abszurdhoz közeli, frivol felhangok is, kicsit olybá tűnik számomra, mintha a Rövidre vágvá-t épp befejező Robert Altman és Kurt Vonnegut közös munkába fogtak volna. Ez azonban többféle ok miatt nem valósulhatott meg, Wes Anderson és állandó alkotótársa Owen Wilson producer, forgatókönyvíró, és aki Eli Cashként játszik is a filmben, határozottan jó munkát végzett, nem szokványos családi filmjük érdekes, szórakoztató alkotás. A zenék válogatását egy hajdani legendás punkzenész végezte, Mark Mothersbaugh a Devóból, de már a robotrockon túllépett, szerteágazó műveltséggel. Példaértékű a zenék használata a filmben, hangulatot teremtenek, és nem a múló, tünékeny divatoknak akarnak megfelelni. Jut eszembe, divat! Sokaknak biztosan eszébe fog jutni a nemrég bemutatott Zoolander, a Trendkívüli című mozi, nem véletlenül, hogy miért is, arra rá fognak jönni. Ez tuti. Tuti mozi azoknak, akiknek bejön a Vonnegut-összes, a Beatles: Lucy in the Sky with Diamonds, meg a Zoolander. Persze ezek közül egyik sincs a filmben, de ... értik, ugye?
