Közönséges és kusza a történet, akár az élet - hangzik el az 1992-ben készült, de forgalmazói érdeklődés híján csak most közönség elé kerülő magyar film, a Bukfenc végén. A mondat tulajdonképpen a nyitó képsorok alatt, mottóként is megdermeszthetné a nézőt, legalább tudná szegény, mire számítson. A szerző önironikus minősítése egyébként metszően pontos. Lustán, zavarosan, érdektelenül bontakozik ki az alaphelyzet, hogy utána álmosító unalmat árasztva csordogáljon az ismert francia író, Marcel Pagnol prózája nyomán forgalmazott - mi is? -, nevezzük így: stílusgyakorlat.
Az ihletőnek, mint közismert, sok köze volt a vetített képekhez. Számos írását vászonra vitték, ő maga mozivállalatot alapított, sőt többször felvevőgép mögé állt, akárcsak a mi Zilahy Lajosunk. Mi indokolja Pagnol favorizálását a kilencvenes évek elején, nem sokkal a konfliktusokkal terhes rendszerváltás után? Többféle magyarázat képzelhető el (személyes ambíciók, a szituációk időszerűsége stb.), meggyőző indok azonban alig.
De tegyük fel, mégis sok közünk van ahhoz a világhoz, melyet Provence szerelmese, a szellemesen fanyar párbeszédek mestere, a tragikomédiák csipkelődő klasszikusa megörökített.
Elvégre folyton forog a szerelmi körhinta. Az érdekek és viszonyok mindig "újratermelődnek". Ha az átültető friss megfigyelésekkel egészíti ki a példabeszédet, átigazítja, kiforgatja, idézőjelbe teszi a mesét, mégiscsak találhatunk érveket a témaválasztáshoz - beleérte a hely és az idő távolságát. A Bukfenc hősei ugyanis a harmincas években élnek, méghozzá francia ég alatt. Szívhatnának magyar levegőt is, mondjuk kortársainkként - ez számított volna igazi kihívásnak az átdolgozó számára.
A lehetőség kihasználatlan maradt, ám ennél is nagyobb baj, hogy Pajer Róbert lagymatag olvasattá szürkítette a cselekményt, mely egy fiatalember érzelmi csapodárságáról szól. A könnyen hevülő Peluque két lánynak csapja a szelet, végül azonban - ahogy ilyenkor lenni szokott - hoppon marad, illetve új szoknya után szalad. Előtte, közben, azaz állandóan szépeket mond, házasságot ígér, hozományra vadászik, hazugságokba keveredik, botrányok főszereplőjévé válik. A frivolnak semmiképpen, inkább enyhén ásatagnak nevezhető beszély - talán ideillő ez az archaikus kifejezés - teátrális monológok sorában elevenedik meg a filmben. A karakterek belenéznek a kamerába, és hol emelkedett hangvétellel, hol szolidan elidegenítve a történésektől irgalmatlan körmondatokban ecsetelik a találkozásokat, félreértéseket, felsüléseket, cselvetéseket, viharokat, az efféle kalandozások velejáróit. Tompán puffannak a cikornyás mondatok, színes szóvirágok kúsznak elő a kisvárosi figurák szájából, önmaguk paródiájaként hatnak a szépelgő gesztusok és lázas vallomások. A vizuális elbeszélés főleg konzervatív áttűnésekbe pácolt (noha az operatőr, B. Marton Frigyes helyenként hangulatos kompozíciókban fogalmazza meg az életörömet). A fantáziajátékok - akad belőlük egy-kettő - laposak, a "mozi a moziban" betétek érdektelenek, a minduntalan kommentárokkal megszakított, lapos magyarázatokkal fűszerezett hódítási csatározások riasztóak. Már annak idején kárhoztatták Pagnol módszerét: mindent az elhangzó szöveggel akart kifejezni, túlbecsülte a szó lehetőségeit. Pajer feltámasztotta a verbalizmust.
Az istennek sem akar - nyilván nem képes - szárnyalni. Földhöz ragad. Dekoratívnak látszó beállításaiban nincs hitel, erő, tartalom, lendület. A sok helyszín egybemosódik, pedig a ligettől a kocsmáig, a fogorvosi várótól a temetőig sokfelé megfordulhatunk a bolyongó szereplőkkel együtt.
A színészi játékban a farce-elemek érnek valamit: az eltúlzott mimika, a hangsúlyozott pojácáskodás, az esetenkénti kikacsintások. De Alföldi Róbert, Zalán János, Marozsán Erika, Tóth Auguszta vagy a náluk tapasztaltabb Hollósi Frigyes és Mányai Zsuzsa sem tudják megmenteni a komédiát, melyben a markáns elrendező elv és gondolati tartalom egyszerűen felismerhetetlen.
Gyakran szokták emlegetni, hogy a magyar filmek nem kapják meg még a bukás esélyét sem. A Bukfenc alkotója most megkapta. A riasztó érdektelenség arról tanúskodik, hogy - sajnos - élt is vele.
