Aki parabolát keres a felemás sikerű rendszerváltozásra, az némi memóriaketyegtetéssel, esetleg avatott segítséggel természetes módon talál rá Jevgenyij Svarc 1943-ban íródott darabjára, A Sárkányra, amelynek bábája az őszinte vagy megjátszott írói naivitás lehetett: bárhogy indokolta is az adott történelmi helyzet a hitleri fasizmusra való értelmezést, az éber cenzúra rögtön felhördült, hiszen a sztálinizmusnak, sőt, a látnokian megelőlegezett posztsztálinizmusnak a koordinátarendszere a mesejátékból sokkal evidensebben derengett elő. És mégis: amikor a művet az olvadás idején először Lengyelországban (1961), majd a szovjet blokk más országaiban, sőt, még magában a Szovjetunióban is sorra bemutatták, a közvetettebb, rafináltabb cenzúra még mindig volt olyan erős, hogy a darabnak erről az oly egyértelmű irányultságáról továbbra se lehessen szó: még mindig az antifasizmus volt a divatos lózung, míg a "liberálisabb" kritikusok a "sandaságokat" kivédendő a mű elvont, általános zsarnokellenességére helyezték a hangsúlyt. A talányosságban a legmesszebb a színpad ment el, nevezetesen Benno Besson korszakot fémjelző, zseniális 1965-ös Deutsches Theater-beli rendezése. A Brecht-tanítvány svájci rendező a látványos-szürreális, csupa irónia és játékosság előadás végén Lancelotot proletárnak maszkírozva, forradalmárklisékkel felruházva hozta vissza rendet teremteni, úgy azonban, hogy ez a disszonáns mozzanat is csupa önmagát megkérdőjelező irónia legyen.
A hatvanas évekbeli nagy sorozat után A Sárkány kikopott a műsorokból; mire zöld lámpát kapott volna a sztálinizmus leleplezéséhez, a sztálinizmus leleplezése is elvesztette szenzációízét. És így, negyven évvel a magyarországi bemutató (Szeged, 1964) után ötlött fel a színháza profilját keresgélő Mácsai Pálban, hogy az új helyzetben ez a darab is új arcát mutathatja a nézőnek.
Aki ismeri a darabot, tudja: igazi újdonsága a "posztsárkány"-kor megragadásában áll. Hiába ölte meg Lancelot lovag a várost négyszáz év óta terrorizáló szörnyeteget: a városban a sárkány kreatúrái, megfertőzött mentalitású, meghunyászkodó alattvaló-lelkek élnek, akik készségesen eltűrik az újabb zsarnokságot is. Svarcnál a dolog hepienddel zárul: Lancelot, a profi hős mégsem folytatja zsarnokölő világ körüli turnéját, hanem a városban marad, hogy új eszmények alapján tanítsa meg élni a helybelieket, a darabhoz azonban igazából szkeptikusabb feloldás illenék (ez valószínűleg már meghaladta az író merészségét, valódi vagy álnaivitását), amit a Madách Kamara előadásában meg is kap.
Ilyeténképpen A Sárkány egy merész ugrással a mában termett. Bemutat egy rendszerváltozást, amelyet nem a rendszer elnyomottai harcoltak ki, mi több, ők még csak jó szemmel sem nézték a megváltásukon munkálkodókat, utána pedig elfogadták a fejük fölé a változás kisajátítóit s velük egy külsőségeiben megváltozott, de együttműködésükre továbbra sem számító, kőkemény új struktúrát. Rettegni már nem kell, de élni most sem könnyű... Mácsai a részletekkel, finomságokkal, árnyalatokkal nem pepecsel, erre a műfaj sok teret nem is hagy, a kompozíció azonban világos, és világos a konfliktus feloldhatatlansága is: Lancelot nem tér vissza újabb szabadító akcióra, a kételkedők, a többé-kevésbé tisztán látók, Elza és apja, Sármány, a levéltáros - mondhatni: egy kis értelmiségi csoport - magukra maradnak, csak a jóravaló, de tehetetlen Kandúr törleszkedik még hozzájuk.
Mácsainak céljai megvalósításához először is új, átdolgozás-jellegű fordítást kellett rendelnie adott esetben Parti Nagy Lajostól, aki sok friss és szellemes aktualizálás mellett ezúttal a triviális viccelődést is megengedi magának (Aki másnak Messiás, maga esik bele, Ásó-kapa-nagyhering és a többi.)
A keretek azonban így is adottak voltak egy újabb jelentékeny kis Madách-premier létrejöttéhez. Hogy ez elmaradt, az viszont megint csak Mácsai hibája, aki alig érthető módon nem ment elég messzire a stilizáció, a műfaj lehetőségeit megragadó és kitágító hangnem - "tréfa, szatíra, irónia, mélyebb értelem" - megtalálásában, nem emelkedett fel saját koncepciója magaslatára, s indokolatlan puritanizmussal hagyta szólni előadás helyett a puszta szöveget, olyannyira, hogy amit kapunk, az nem egy helyen a régi Madách nehezen elviselhető levegőjét, színtelen-szagtalan semmilyenségét árasztja (miközben az új éra eddigi előadásai inkább formába hoztak a régi tagokból is jó néhányat). Gondolok itt elsősorban a polgárokat jelképező, három nőből és három férfiból álló "gyászmagyar" csoportra, amelybe mintha szociális szempontok alapján lehetett volna bekerülni.
Az előadás abszolút főszereplője nem a Sárkány (a kisstílű, súlytalan Újvári Zoltán, aki mintha nem kapott volna instrukciót) és nem is Láncz L. Ottó lovag (a most is érdekes, formabontóan "hősi" vagy "antihősi" Horváth Virgil), hanem a Polgármester, az első éra első számú támasza és haszonélvezője, a második éra korlátlan hatalmassága. Itt eldőlni látszik a sokéves küzdelem Gálvölgyi, a színész és Gálvölgyi, a médiaszemélyiség között, sajnos az utóbbi javára. A közönség szétröhögi alakítását, ott is, ahol vigalomra talán nem lenne ok. Peymann jut eszembe, akitől egyszer megkérdezték, miért nem foglalkoztatja Hansjürgen Wussow-t, a Klinika ellenállhatatlanul sármos, népszerű professzorát, mire a rendező-direktor így felelt: "Mert nem bírom elképzelni fehér köpeny nélkül."
Új arc még Farkas Ignác (Sármány) és Járó Zsuzsa (Elza). Jellegtelenek. Akárcsak "mint már nem először" Debreczeny Csaba (Henrik).
A nyúlfarknyi első felvonás után technikailag indokolt (átdíszítés), művészileg azonban határozottan zavaró, kontaktustörő a szünet. A darab jellegzetesen kétrészes.
