A férfiasság nyomában

Kezdjük kicsit messzebbről. Az Így írtok ti eleve zseniális darab, és Karinthy egyik legszórakoztatóbb, de egyben leggúnyosabb etűdje a gyűjteményben a Népiesch című Móricz Zsigmond paródia, ami nem csak magát az írót és a népies irányzat túltengését figurázza ki, hanem azt a fajta irodalmi férfiideált is, amely hajlamos a faragatlanságot, mosdatlanságot és erőszakot romantikus, őserejű férfierényként beállítani. "Vitte a nagylöttyös indulat. A férfit." – írja Karinthy, és a komor tekintetű, izzadt, kezében mindig piásüveget szorongató Nicolas Cage-et nézve bizony beugrik Turi Dani és az ő gyomraveleje. 
 
Nevem, Joe

Nicolas Cage tölti ki Joe Ransom szerepet a maga teljes valójában, ami jó is a filmnek, meg nem is. Cage valamikor nagyon rég, az olyan filmekben, mint az Arizónai ördögfióka vagy a Veszett a világ nagyon is jó volt, sőt, kezdő akcióhősnek is szerettük a Con Air- a fegyencjáratban vagy a Sziklában. Aztán elkezdte komolyan venni magát, és rossz lett, majd meg akart fiatalodni, és borzasztó lett. Amikor viszont elengedte magát, megint jó volt, mint például Spike Jonze Adaptációjában, és újra szerethetővé vált. Most, Joe-ként félúton jár a szerepe iránti színészi alázat és az önmagából mindenáron minél többet megmutatás között, és mivel a film szinte teljes mértékben rá épül, ez felemás eredményt szül. Nagyon is nézhető, amikor a lepusztult texasi kisváros kocsmákban és kuplerájokban megbecsült, ám börtönviselt polgáraként éli az életét is végzi a munkáját, de amikor drámai csúcspontra van szükség, előjön az a bizonyos túljátszott macho. Ez a csúcspont akkor érkezik el, amikor hősünk szárnya alá veszi egy alkoholista, gátlástalan gazember dolgos, becsületes fiát (Tye Sheridan, aki csak ilyen szerepekben látható), munkát ad neki, és apja helyett apja lesz. Csakhogy Joe-nak van egy vágott arcú haragosa, és a messzi Délen járunk, ahol az ilyen történetek sosem érnek jó véget.

Nevem, David Gordon Green 

Alig néhány hete mutatták be nálunk David Gordon Green rendező előző filmjét, a Prince Avalanche -  Texas hercege című, kedves vígjátékot, mellesleg egy izlandi film remake-jét. ami ugyan szinten Texasban és a szabadban fizikai munkát végző férfiak világában játszódott, de a hasonlóságok itt véget is érnek. Green ígéretes független filmesként indult, olyan erős darabokat készítve, mint a George Washington vagy az Angyal a hóban, majd vígjátékokat kezdett el rendezni. A közel zseniális Ananász expresszt azonban olyan halványabb darabok követték, mint A bébisintér és a Király!, mire Green fogta magát, és visszatért gyökereihez. A Joe pont olyan, mint Green 2004-es, családon belüli erőszakra, reménytelenségre és szegénységre épülő déli drámája, az Áramlat, csak Nicolas Cage a főszereplő a maga jól nyírt szakállával, méretes tetkójával, harci kutyájával és pick-up truckjával, akinek megremeg a szája széle, ha rendőrt lát. A Joe jól megcsinált, komoly darab, ha nem is kiváló, de tényleg jó színészi játékkal, csakhogy semmi újat nem mutat fel ebben a már egy kicsit amúgy is elhasznált műfajban. Igaz, a moziból kifelé jövet elég pocsékul éreztem magam, ami azt mutatja, hogy valamit mégis tudott ez a film.

Neve, Gary Poulter

És egy gyors lábjegyzet. A Joe által protezsált fiú mihaszna, gátlástalan apját egy bizonyos Gary Poulter alakítja, és messze az ő a legjobb és legérdekesebb szereplő az egész stábban. Ez volt élete első és egyben utolsó szerepe, ugyanis meghalt, mielőtt bemutatták volna a filmet. Hajléktalan volt,  gyakorlatilag önmagát alakította, miután Austin egyik utcáján rátalált a film castingosa, majd részegen egy tóba fulladt. 53 éves volt, de 70-nek nézett ki.

Kinek ajánljuk?
- Az amerikai független filmek híveinek.
- Akik szerint egy férfi csak kockás inget hordhat.
- Nicolas Cage megmaradt rajongóinak.

Kinek nem?
- Kutyabarátoknak.
- Akik szerint egy amerikai film csak Hollywoodban készülhet.
- Akik a rendezőtől az Ananász expressz 2-t várták.

7/10