A cinikusnak persze azonnal az jut eszébe A felolvasóról, hogy naná, hogy Kate Winslet nyerő lehetett a legjobb színésznő kategóriájában, hiszen a film egyharmadában idősként látjuk, az Oscar-díj pedig közismerten kedveli az öregkort remekebbnél remekebb maszkokban ábrázoló aktorokat. Csakhogy Winslet valóban jó A felolvasóban, s ezt nem a sminkesnek vagy a maszkmesternek köszönheti, hanem annak a szempárnak, melyből egy náci háborús bűnöket tárgyaló teremben egyszerre árad szégyen, titok, üresség, megbánás, demagógia és értetlenség.
Winslet diadalmenete
Bernhard Schlink könyve, a nálunk is megjelent A felolvasó igazi élmény-könyv, szikár stílusával, groteszk szerelmi történetével és misztikus nőalakjával vászonra kívánkozott. Adaptálója az a Stephen Daldry, aki évekkel ezelőtt a Pulitzer-díjas Michael Cunningham Az órák című remekét adaptálta. Daldry-nak kétségkívül sok köze van a női lélekhez tehát. A felolvasó női főszerepére az első pillanattól Kate Winsletet akarta, aki első visszamondása és némi kitérője - lásd: A szabadság útjai - után vissza is tért a produkcióba (a másodszori jelölt Nicole Kidman terhessége miatt kellett, hogy visszautasítsa a szerepet). Winslet valószínűleg nem is bánta meg, mert az egyik legsokszínűbb filmes nőalak lett az ő Hannah Schmitze - a 2008-as év pedig többek között az ő éve, alakításai legalábbis kétségkívül maradandóbbak voltak, mint az illusztris díjátadókon előadott produkciói, melyeken rendre nyert is, hol jelen alakításával, hol a Mendes-filmbélivel.
Felelősség
A felolvasó Hannah Schmitze német munkásnő a negyvenes években, igazi tenyeres-talpas fajta, nem túl zsíros állása van egy villamoson - jegyeket lyukaszt. Hogy innen könnyen repül majd tova, egy jobb élet lehetőségében reménykedve, tökéletesen érthető. Ekkorra már el is tűnik egynyári szeretője, a tizenéves Michael szeme elől, aki nem érti, hogy olvashatott klasszikus irodalmat a bérház ágyán odaadóan elnyúló harmincas nőnek az egyik pillanatban, majd a másikban már az üres lakásban keresi a nyomait. Évekkel később joghallgatóként aztán háborús bűnösök tárgyalásán vesz részt megfigyelőként, amikor újra látja a nőt. Schmitz a vádlottak padján néz szembe múltjával és a felelősséggel, melyet vállalni kénytelen, ugyanakkor az utókor számára ideális kérdésfeltevő is naiv érzéketlenségével: hol az egyén felelőssége, ha parancsot teljesít s saját életét félti? Hogyan ítélendő el az, aki nem kezdett el gondolkodni, amikor az elme s a lélek kikapcsolása volt épp a legsúlyosabb, elkövethető hiba? Hogyan vessen számot a kioltott életekkel az, aki ajtókat nyitott és csukott be, melyek a pontos cezúrát jelentették élet és halál között?
Daldry filmje megterhelő alkotás. Akár a könyv, a film nyelvén ő is kikerüli az esztétizálás vagy világháborús giccs stíluskörét. Egyszerűen mesél, lemezteleníti színészeit - Winslet mellet Ralph Fiennes nyújt nem meglepő módon ismét erős alakítást - , hagyja, hogy története, szürkéskék képei, arcai maguktól működjenek, magukért beszéljenek. Ismét egy film, amely bebizonyítja, hogy a Holokauszttal kapcsolatos érvényes filmes kérdésfeltevés indirekten, valamiféle szűrő révén állja meg a helyét. Ez itt most az idő maga, néhány hiányzó évtized.
Kinek ajánljuk?
- Mindenkinek, aki a témával foglalkozik - és mindenkinek, aki nem.
Kinek nem?
- Azoknak, akik nem kedvelik az igényes, visszafogott, lassú tempójú drámákat.
9/10
