Mit várhatunk egy olyan történelmi-szerelmi drámától, ami az Arany Medve díj jelölésen túl Németország hivatalos nevezése a legjobb idegennyelvű Oscar-díjra? Érzelmeket, mély gondolatokat, történelmi betekintést a múltba, jó forgatókönyvet és rendezést? Nos, a Szerelmes nővérektől egyiket sem kapjuk meg.
Főként azért furcsa ez, mert az utóbbi időben olyan filmeket delegáltak, mint A bukás – Hitler utolsó napjai, Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel, A mások élete vagy a Fehér szalag. Egytől egyik kőkemény dráma, mély karakterekkel, kiforrott történetvezetéssel. Ezek után jogosak lennének a hasonló elvárások, főként, hogy a filmet egy már évtizedek óta aktív rendező és forgatókönyvíró, Dominik Graf jegyzi. A Szerelmes nővérek azonban olyan hibáktól hemzseg, amik egy elsőfilmes alkotó esetében is megbocsáthatatlanok lennének.
A többé-kevésbé igaz történet Friedrich Schiller (Florian Stetter), német író, filozófus és történész életét szeretné bemutatni, annak is főként a magánéleti aspektusait, nevezetesen a feleségéhez, Charlotte von Lengefeldhez (Henriette Confurius), és annak nővéréhez Caroline-hez (Hannah Herzsprung) fűződő romantikus viszonyát. A film szerint ez a három ember már megismerkedésüktől kezdve kölcsönös szerelmet érzett egymás iránt, de Schiller az ifjabbik nővért vette feleségül. „Szerelmük” azonban torz édeshármasként húzódott hosszú éveken keresztül, egészen a férfi haláláig, ármányokkal és hűtlenségekkel teletűzdelve.
Nehéz többet mondani az eseményekről, hiszen a film elsődleges és legnagyobb hibája, hogy ő maga sem tudja, miről akar szólni. Még azt sem sikerül eldönteni, hogy kit helyezzen a középpontba. Ez nem lenne feltétlenül probléma, ha cserébe három olyan karaktert kapnánk, akikért három párhuzamos szálon lehetne felváltva izgulni, vagy nyomon követni életüket. Csakhogy ehelyett érdektelen és felületes szereplőket ad, akiket se megszeretni, se meggyűlölni nem tudunk, pedig egy jobb karakterábrázolás esetében mindkettőre lett volna lehetőség. De ezek az emberek a szó legszorosabb értelmében semmilyenek: nincs mélységük, de még csak jellemvonásokkal sem rendelkeznek, a logikusan hozzájuk társított zavarodottságon kívül.
Ilyen rettenetesen megírt karakterek esetében az sem olyan meglepő, hogy az amúgy tehetséges színészek (Stettert a Sophie Schollban és a Napolában, Herzsprungot a Fényben és a Négy percben láthatta például a hazai közönség, míg Confurius a német tévéfilmek és sorozatok kedvelt szereplője) semmi emlékezeteset nem tudnak letenni az asztalra, hiszen lényegében nincs mit megformálniuk. Azt pedig, ami egy-egy drámainak szánt jelent során megadatna nekik, agyoncsapja az iszonyatos, semmitmondó szövegkönyv. Közhelyek és kiforratlan párbeszédek váltják egymás, ezt ellensúlyozandó pedig egy valamiféle, Amelie utánérzésű narrációt is beiktatnak a filmbe. Viszont ezzel csak tovább rontanak a helyzeten, mivel olyan „világmegváltó” gondolatok hangzanak el, mint a „Ha valaki szeret, az legyőzi az akadályokat”. (Ennyi! Ez az egyetlen közbeszúrt mondat akkor, amikor a teljes értetlenségtől megrökönyödve már amúgy is csak kínjában nevet a nézőközönség a drámai jelenet után).
„A Szerelmes nővérek azonban olyan hibáktól hemzseg, amik egy elsőfilmes alkotó esetében is megbocsáthatatlanok lennének.”
Mintha érezték volna, hogy ez sajnos nem elég, ezért néha – teljesen indokolatlan helyeken – megpróbáltak a zenével életet vinni a filmbe, de kétlem, hogy az olyan kakofón klimpírozás (bocsánat, nem jut eszembe ennél leíróbb kifejezés), amit utoljára egy német expresszionista filmnél tudtunk elviselni, hasznosnak bizonyult volna. A többi jelenetnél pedig őszintén megmondva, azt sem tudnám felidézni, hogy volt-e bármilyen zenei kíséret.
És ha az eddig leírt borzalmak sora még nem vette el mindenki kedvét, íme még valami: úgy tűnik, Dominik Graf megelégelte a jól bevált film- és jelenetszerkesztést. Ezeknek a jeleneteknek ugyanis sokszor nincs se eleje, se vége, se közepe. Öncélú, érthetetlen koncepció, ami mégsem annyira szembeszökő és túlzó, hogy az már tiszteletreméltóvá váljon, egyszerűen csak irritáló és rossz.
Ha valamit nagyon szeretnénk a mérleg pozitív oldalára is tenni, akkor esetleg megemlíthetjük a valóban szép és jól kidolgozott kosztümöket, valamint egy-egy nagyon jól sikerült, a tájakat bemutató nagytotált. De ezt meg sajnos az operatőr (a szintén sok filmet maga mögött tudó Michael Wieswieg) munkája teszi tönkre, ugyanis már 30 éve elavult kamerakezelés és koncepció jellemzi. Nem csak a zoom (az a gyorsan, bántóan arcraközelítős fajta) vagy a fade in – fade out agresszív használata volt zavaró, de a fókuszpontok totális elhibázása sem könnyítette meg a nézők dolgát.
Érthetetlen tehát, hogy miért a Szerelmes nővéreket tartotta Németország a tavalyi év legjobb filmjének, hiszen csak a Szemrevalón is több, arra érdemes alkotást láthattunk. Gondoljunk csak a Love Steaksre, a Kannibálok idejére vagy a német-osztrák koprodukcióban készült westernre, a Sötét völgyre. Az öt jelölt közé végül – persze – nem is került be. Jövőre talán jobban választanak.
