Sajnos csak félig kész film A hírek szerelmesei című mozidarab, amelyet két zseniális színész (Robert Redford és Michelle Pfeiffer) mégiscsak elvisz a hátán. Igaz, itt vannak a televíziós kulisszatitkok, a forgatás trükkjei meg a médiavilág belharcai, és persze egy nagy szerelem, amire már olyan régen vágytam. Pfeiffer amúgy is a kedvencem, nekem ő a mai amerikai film legizgalmasabb színésznője: agresszív, csinos, de nem Barbie-baba (sőt), és van benne valami jeges távolságtartás, mindentől, ami körülötte folyik, akkor is, ha látszólag nagyon érdeklik a pasik, az ügyek, a munkák, melyekbe belekeveredik. Redfordot meg ismerjük, stabil, vonzó, megbízható, mint mindig. (Istenem, kisfiús mosolyával már ő is hatvan felé jár!) Szóval ismét egy film a médiáról, ami Amerikában természetesen más, mint nálunk, ott a showbiz része, akkor is, ha riporterekről, a hírért való élethalálharcról szól a történet. Vagyis itt minden (kegyes) hazugság, és ami igaz, az nem látszik. Egyébként e kényes egyensúly láttatásának finom trükkjeit nem találta meg a rendező, Jon Avnet. Egy lány elhatározza, hogy tévés lesz, csinál magáról egy link demót, és elkezd vele házalni. Mit tesz isten, Miamiban Redfordba - a helyi adó szerkesztőjébe - ütközik, aki ráharap. Persze előbb cikizi, futtat vele néhány kört, de közben tanítja, mert Pfeifferben tényleg van valami. Bár egyelőre fogalma sincs a tévéről, és folyton bénázik (a kezdő bakijainak bemutatása a film leggyengébb része, ha kibírod az első húsz percet, azért kapsz valamit). Szó, ami szó, Redford előbb a tehetséget fedezi fel benne, aztán a nőt - ami nem könnyű, mert Pfeiffer nem áll oda akárkivel, akármiért: ő a csúcsra készül... Különben is olyan, mint egy vadmacska. Mindegy, összejönnek, mi lehetne más? A baj akkor üt be, amikor más is felfedezi a lányt, elkerül egy jobb tévétársasághoz, ahol azonban már magaslati levegő van: az intrikákkal majdnem megfojtják. Redford utánamegy, segít neki, de az emberek ilyesmiért Amerikában el szokták veszíteni az állásukat. A segítség túl jól sikerül, Pfeiffer egy börtönlázadásba csöppen, onnan élőben közvetít: egész Amerika róla beszél. Egyébként ez a szekvencia a film legjobb része, itt már valóban a média és valóság, riporter és életveszély, hazugság és leleplezés párharca a téma - igaz, nem sokáig. Szóval, fel van fedezve. Redford meg állás nélkül marad. Nem mesélem tovább, lényeg az, hogy itt van ez a könnyes, marakodós szerelem és két szép ember - mit akarunk még? E közepes sztorinak mégis van egy-két poénja. Először is azt mondja - tán akaratlanul -, hogy a kőkemény önzés a tehetséges emberek egyetlen igazán őszinte gesztusa. Itt például mind a ketten azért harcolnak, hogy sztárok legyenek, a karrier a fontos, a szerelem addig tart, amíg ezt a hajtást nem sérti. Mert csak az számít, ki kerül fel a csúcsra. A siker pedig azért kell, mert aki csak a csúcs alatt futkos, annak lőttek, az olyan lesz, mint a Redford-figura. Igaz, hogy mindent tud, pár éve még ő volt a sztár, de a mai showbiz már nem ilyen fazont akar. Túlságosan egyéniség, túlságosan kritikus - a médiapiacon más lett a divat. Olyan figurák, akik csak szépen mosolyognak, és nem akarnak leleplezni. Vagy olyanok, mint a Pfeiffer lány, akit szeret a kamera (következésképp elájul a közönség meg a hirdető). Mert ma már nem az a fontos, mit mondanak a tévében, hanem a tálalás, a show. A híradó is csak szórakoztatás, ne zavarogjanak benne kellemetlen ügyekkel. Pfeiffer viszont egy új generáció képviselője: hajlékonynak mutatkozik, nem pofázik vissza, ám ha adásba kerül, azt csinál, amit akar, ott már nem lehet leállítani. És úgy mosolyog, hogy az ember nem is álmodná, mekkora kés van a kezében. Amivel akár legjobb barátja torkát is elvágná. Mit neki egy producer... A film befejezése aztán mindezt visszaszívja: Pfeiffer nem a sikerért pedálozott - mondja a zárójelenetben -, a riporter ma is a társadalom bajait akarja feltárni, sőt ezért a hivatásért akár életét is feláldozza. A televízió pedig a demokrácia őre. Hát most mit higgyen a szerencsétlen néző: amit a történet sugall, vagy amiről a hepiend zokog?
