Transzcendentális mozi

A hitről regényt írni, filmet forgatni nem egyszerű. Jó alkotást készíteni legalábbis nem az. Pedig az igény óriási, a világvallások és a mindenféle más hitek és eszmék között milliárdnyi lélek kószál elveszetten, valami szilárd bizonyságot és támaszt keresve létezése célját és értelmét illetően. Elég, ha a közösségi médiában burjánzó napi bejegyzéseket böngésszük, amikor – a politikai és bulvártrollkodás mellett – a felhasználók giccses képekkel színesített "nagyigazságokat" osztanak meg, netán az anyagiak megteremtette boldogulást pártfogolják, esetleg a technikai fragmentumoktól és a tudomány téziseitől várják a jobb holnapot.

A "pusztulás" – inkább: elveszettség – árnyékában nagy kereslet mutatkozik az olyan megmondó-emberek betűvetéseire, mint az amerikai James Redfield, a brazil Paulo Coelho, vagy hazánkban Müller Péter. Írásaik többek, mint a kelendő iparágnak számító életvezetési tanácsadó könyvágazat produktumai, mert hit van bennük. A milyenséggel nem foglalkozva hozzátehetjük: ezeket a gondolatokat, még ha regényes formában is közöltek – Redfield kapcsán: Mennyei prófécia (rendező: Arman Mastroianni), Coelho-adaptáció: Veronika meg akar meghalni (rendező: Emily Young) – nehéz mozgóképre adaptálni. Mert míg érzelmeket filmre lehet vinni (minden alkotási területhez szorosan hozzátartoznak az emóciók), addig gondolatokat nem vagy bonyolultan. Ilyen a hit kérdése is, amiről a legkézenfekvőbben dokumentummódszerekkel lehet megnyilatkozni (riportalanyokkal: Az utolsó hegycsúcs, a letisztultságra összpontosítva: A nagy csend). Mert a mély tartalmak könnyen vezethetnek öncélú művészieskedésnek tűnő megoldáshoz, mint Vincenzo Natali félreértelmezett Nothing című filmjében (holott nem az). A nagyjátékfilmes megoldások pedig hiába sikerültek kiváló drámára, csupán egy szűk szeletét érintik a hit dolgának (Xavier Beauvois Emberek és istenek című alkotása), vagy túlságosan sokat markolva próbára teszik a nézők befogadó készségét, és minden jó szándékuk és értékük ellenére kudarcba fulladnak (Darren Aronofsky A forrás című filmje). Az Oscar-díjas tajvani direktor, Ang Lee azonban megalkotta a hit azon filmjét, amely minden szempontból megfelelő. Ehhez szükséges volt egy olyan nem mindennapi irodalmi alapanyagra, mint a kanadai író, Yann Martel sikerkönyve.

Nehéz szülés

Mint oly sok jó munka, Martel Pi élete című regénye is megszenvedte, míg a közönséghez eljutott. Az író szándéka szerint londoni vagy amerikai kiadónál publikálta volna írását, öt elutasítás után végül egy kanadai cég látott fantáziát a kalandregény és vallási-filozófiai értekezés (a szó jó értelmében: moralizálás) furcsa kevercsének a megjelentetésében. Hasonlóképpen "nehéz szülés" volt az írásmű megképesítése, a francia Jean-Pierre Jeunet és az indiai M. Night Shyamalan is próbát tett a projekttel, ami végül Lee-nél landolt. Nála állt össze a koncepció, a történet és a (százmillió dolláros) költségvetés, hogy film legyen belőle.

[img id=413435 instance=1 align=left img]Allegorikus mese

A film – és a könyv – története szerint az Író, vélhetően maga Martel (Rafe Spall) kukasorsra adott kézirata után olyan témát és alanyt kutatva jut el a kanadai iskolavárosban élő indiai származású Pi Patelhez (Irrfan Khan), amit és akit tényleg érdemes papírra vetni. A különös életű férfi elmeséli egyedi keresztnevének történetét, amit úszásban deltás bácsikája révén a földkerekség legtisztább vizű uszodájáról, a párizsi Piscine Molitorról kapott, és amit az iskolatársai kezdetben "Pisisnek" gúnyoltak, majd bámulatos truvájának köszönhetően, amikor több táblán átívelve írta fel hibátlanul a Ludolph-féle számkígyót, Pinek becéztek. Elmeséli gyermekkorát – az ötéves Pi: Gautam Belur, a tizenkét éves: Ayush Tandon –, amit bátyjával, Ravival (hétévesen: Ayan Khan, tizennégy évesen: Mohd Abbas Khaleeli, tizenkilenc évesen: Vibish Sivakumar) az indiai Pondicherry városában a szülei által működtetett állatkertben töltött. Elmeséli, hogy Isten több néven is bemutatkozott neki, születésénél fogva ismeri Buddhaként, de Jézusként és Allahként, mi több: Jahveként szintén tiszteli, mindegyik megnyilvánulásában valamelyik fontos tulajdonsága bűvölte el. Elmeséli első szerelmét, Anandit (Shravanthi Sainath), s azt, hogy hogyan kellett megválni a lánytól, miután apja (Adil Hussain) és anyja (Tabu) úgy dönt, a csőd szélén álló parkot állományával együtt áttelepítik Kanadába, hogy ott kezdjenek új életet. Az utaztató japán teherbárka, a Tsimtsum egy viharos éjszakán elsüllyed, mindenki odavész, csak Pi (nagykamaszként: Suraj Sharma), egy törött lábú zebra, egy orángután, egy hiéna és egy bengáli tigris éli túl a katasztrófát. Végül Pi és a Richard Parker nevű ragadozó nagymacska marad, 227 napot töltenek a mentőcsónakban a Csendes-óceánban, mire véget ér kálváriájuk.

A hit kalandja

Hinni fog, mire a történetem végére érek – mondja a felnőtt Pi az Írónak. A találkozásuk keretébe ágyazott allegorikus mese, amiben minden szereplő (az állatok, egy morbid, húsevő sziget stb.) behelyettesíthető más – zömmel: emberi – alakokkal. Kérdés, melyik a szimpatikusabb és elfogadhatóbb, ami tényszerű és leírása megfelel egy kárbecslő biztosítónak is, vagy amit igaznak hiszünk – egy másik, frissen a mozikba került regényadaptációból, a Felhőatlaszból kölcsönözve –, ami "igaz-igaz"? Az élet nyilvánul meg itt, fordulataival és csapásaival, ahogy a sors – Isten – a (többszörösen is) hívő, vegetáriánus és jólelkű fiúból férfit farag, a reményeivel, szépségeivel és lehetőségeivel. Számtalan alternatívát kínálva az értelmezésre. Mi most maradjunk annál, hogy a Pi élete nem pusztán film (és könyv). A vallás, a hit kalandja. Lenyűgöző és elgondolkodtató élményéhez szükséges volt egy kiválóan adaptált forgatókönyvre – David Magee, az Én, Pán Péter és a Miss Pettigrew nagy napja scriptere munkája –, a mesélés és a mélység iránt egyaránt fogékony Lee-re (Tigris és sárkány, Brokeback Mountain – Túl a barátságon), a "sztártalanságra", a nyugati világban ismeretlen indiai játszókra (az egyedüli ismert arc a hajószakács nyúlfarknyi epizódjában Gérard Depardieu). S szükséges volt a valóban funkcióval bíró térdimenziós és keletien színes látványra (operatőr: Claudio Miranda), amely egyenrangú társa a film lebilincselő történetének.

Kinek ajánljuk?
- Mindenkinek (kisgyerekkortól fölfelé).
- Minőségi tartalomra és vizuális élményre egyszerre vágyóknak.
- Kétségbeesetteknek.

Kinek nem?
- Meggyőzhetetlen ateistáknak.
- Akik számára Ang Lee még a Hulk-rendezése kapcsán is túl érzelmes volt.
- Sztárok rajongóinak.

8/10