Szörnyű, amikor a legjobb barátnődnek őszintén meg kell mondanod, hogy rettenetesen áll rajta az általa csodálatosnak tartott flitteres izé. És ugyanígy borzasztó az is, ha az általad nagyra tartott személy első rendezéséről kell véleményt alkotni, pláne, ha a szerencsétlen ruhához hasonló dolgok jutnak az eszedbe róla.
Vannak olyan, Woody Allenhez hasonló zsenik, akiknek a kezdetektől összejön, hogy szereplői és rendezői is legyenek egyazon filmnek. És vannak olyan színészek is, akik idővel szűknek érzik a színész szerepét és felveszik a rendezőét is, mint teszem azt George Clooney vagy éppen Ben Affleck. És akkor van Dustin Hoffman. Egy fantasztikus színész, aki a 70-es éveiben vág bele a rendezésbe. Félreértés ne essék, abszolút a pártján állok az ötletnek, mert hát ki mondhatja meg, hogy mit mikor kell vagy érdemes elkezdeni?! Inkább csak szomorú picit, hogy egy ilyen pazar életművel büszkélkedő művésznek ennyire félresikerül a nagy ugrás…
Mert, lássuk be, idősekről filmet készíteni nagyjából kétféle elfogadható módon lehet. Lehet poénosra venni a figurát, mint például a Szomszéd nője mindig zöldebben Jack Lemmon és Walter Matthau. Esetlenek, szerencsétlenek, de mégis nagyon viccesek, és a maguk módján szerethetők is. És persze líraibban is lehet szólni az öregedésről, mint ahogyan mondjuk a Straight story is tette. A Kvartett viszont valami egészen egyedi módon képes arra, hogy a kettő között lavírozva igazából semmit se mondjon.
A jobb szerepekre érdemes Maggie Smith (Jean Horton) és Billy Connolly (Wilf Bond) a többi színésszel egyetemben teljesen súlytalanul alakítja a ráruházott, egysíkú karaktert. Az idős muzsikusok és énekesek számára létrehozott intézet ad otthont a cselekménynek, amelyben felfedezhetünk egy vékonyka szerelmi szálat is. Jean, az öregedést és a rajongás hiányát elviselni képtelen asszonyt hozza. Wilf (egyébként mindennel együtt a legmókásabb figura), kihasználva állapotát, ledobja a gátlásait, és vígan vizel a park bokraiba, vagy flörtöl a feleannyi idős doktornővel. És persze van a rosszindulatú, a feledékeny, a túlbuzgó, a cuki és a megkeseredett karakter. Olyanok, mint azok a kis hurkapálcika figurák, amiket az óvodában készítettünk. Nincs több dimenziójuk, sajnos.
Ronald Harwood egyébként a kilencvenes évek végén írta azonos című darabját, amit aztán ő maga alakított forgatókönyvvé. Ez azért is lényeges, mert talán itt van a kutya elásva. Talán nem csak Hoffman felelőssége, hogy a film első öt perce után semmi sem történik, ami egy kicsit is meglepő, váratlan, vagy ne adj’ isten életszerű volna. A színdarabokat néha sokkal nehezebb filmre vinni, mint például egy regényt. Furcsa dolog ez, hiszen azt hihetnénk, a színházzal szorosabb a mozgókép kapcsolata. Egy szó, mint száz, jelen esetben egy elbaltázott kísérletnek lehetünk tanúi, és a filmszerűségnek még csak nyomát sem lehet felfedezni. Ugyanezt egy színházban is előadhatták volna a vásznon tébláboló színészek. És ezen a ponton muszáj megemlékezni a vágásról is. Ki tudja, az unalom miatt, vagy azért, mert amúgy is szembeötlő, de úgy tűnik, a vágók nem voltak éppen a topon, amikor összerakták ezt a filmet.
Dustin Hoffman nekem örökké búvár marad a medence alján, pelyhes bajuszkás Tootsie és persze Raymond.
Értékelés: 5/10
