Bikinifenék lakóinak kalandjain egy generáció nőtt fel. Szorítottunk SpongyaBobnak, hogy megkapja álommelóját a Rozsdás Rákollóban, tanúi voltunk, ahogy az alsógatyája átcserélésével férfivá vált, és igencsak bírtuk, hogy olyan sztárvendégekkel is haverkodott, mint Nosferatu, Jim Jarmusch vagy az isteni David Hasselhoff. A világ kedvenc szivacsa 2015-ben immár másodszor hódítja meg a nagyvásznat, az eredmény pedig ezúttal is totális idiotizmus. Mindannyiunk legnagyobb örömére.

Akik a 2000-es évek elején voltak általános iskolások, és alig várták, hogy a suliból hazatérve bekapcsolhassák a Nickelodeon-csatornát, hogy kedvenc rajzfilmsorozataiknak hódolhassanak, azoknak nemigen kell bemutatni SpongyaBob Kockanadrágot és Bikinifenék egyéb tengeri élőlényeit. Az örök optimista, kis sárga szivacs ráadásul annyira a rajongók szívéhez nőtt, hogy amikor itthon a kábeltévé-szolgáltatók ideiglenesen törölték kínálatukból a csatornát, a Nickelodeont visszakövetelő petíciót vele népszerűsítették a lelkes aktivisták.

A DVD-kiadások és a korlátlan internet elterjedése előtt pedig sokan még arra is hajlandóak voltak, hogy a Magyarországon is befogható osztrák csatornákon kövessék a tengeri herkentyűk kalandjait, még akkor is, ha egy szót sem beszéltek németül. Persze a narancssárga trutymós logóval hódító adót nemcsak SpongyaBobék miatt kedveltük, hiszen együtt menthettük a kerületet a futballfejű Arnolddal, betekintést nyerhettünk Rocko, a szerencsétlen wallaby modern életébe, pelust cserélhettünk a fecsegő tipegőkön, undorodhattunk Ren és Stimpy ocsmányságaitól és hétről hétre kacaghattunk Kenan és Kel állatságain is.

Aztán mikor a kényszerű megvonás miatt épp kezdtünk lejönni a szerről, egyszer csak visszatért a Nickelodeon. Mi pedig a kezdeti lelkesedés után csalódottan tapasztaltuk, hogy régi kedvenceink közül már csak Spongyáék őrültségeit élvezhetjük, hiszen a többieket mind menesztették a friss szériák kedvéért, melyeknek minősége nem is említhető egy lapon a 90-es évek végén induló Nick-rajzfilmek nívójával. Bikinifenék lakói azonban ezerrel pörögtek,

így nem volt meglepő, hogy 2004-ben az alkotók egész estés rajzfilmmel örvendeztették meg a rajongókat,

mely nálunk sajnos a mozivásznat elkerülve rögtön a tékák polcain landolt. Idén viszont már itthon is a szomszédságot őrületbe kergető tengeri szivacs harsány nevetésétől lesznek hangosak a multiplexek, hiszen a SpongyaBob: Ki a vízből! című kalandban régi kedvenceink másfél órán át zsibbasztják az agyakat, miközben megszerettetik magukat a kicsikkel, de az azóta felnőtt közönségüknek sem okoznak csalódást.

Kissé bugyuta hőseink nyugodt életét most is a legendás herkentyűburger titokzatos receptje körüli felhajtás zökkenti ki a megszokott kerékvágásból. Habár a film elején még a nyughatatlan Plankton próbálja meg kicsempészni egy újabb ádáz trükkel Rák uram széfjéből a féltve őrzött kincset, hamar szembesülünk vele, hogy a valódi főgonosz ezúttal nem ő, hanem egy Burgerszakáll nevű hétpróbás kalóz, aki azt az ördögi tervet eszelte ki, hogy hajójából mozgó büfét alakítva a szárazföldön csinálja meg a nagy üzletet a Rozsdás Rákollót sikeressé tevő recepttel.

Bikinifenéken persze a herkentyűburger hiánya miatt a Mad Max második részére hajazó apokaliptikus állapot lesz úrrá.

A kiéhezett, bőrruhás haltársadalom pedig az ezúttal kivételesen ártatlan Planktonon akarja levezetni dühét, aki kénytelen ősi ellenségével, SpongyaBobbal szövetkezni, hogy egy meglehetősen szokatlanra sikeredett időutazáson keresztül próbálják meg visszaszerezni a szérumot.

Az előzetes csalóka üzenete ellenére tehát alapvetően a szokásos rajzanimációs jelenetek vannak túlsúlyban, élőszereplős szálakra pedig főként csak a film utolsó húsz percében kell számítanunk. Ám akik jól ismerik a sorozat stílusát, esetleg látták a 2004-es mozi Hasselhoff-féle emlékezetes mellbedobását, azoknak ez egyáltalán nem lesz meglepő. Jóllehet a sorozat puritán, ám annál viccesebb megoldásával ellentétben SpongyaBobék a szárazföldön nem változnak át pálcikákra ragasztott állatpreparátumokká, hanem CGI-animáció révén kelnek életre. A film legviccesebb szereplője, egy Bubi nevű zakkant delfin közbenjárására mindezt ráadásul szuperhős fizikummal megáldva teszik, de az eredmény szerencsére még így sem egy Garfield és a zűr kommandó.

A rendezői székben azonban ezúttal nem SpongyaBob valódi atyja, Stephen Hillenburg ült, hanem a mókás szivacs születésénél szintén ott bábáskodó Paul Tibbit. Így aztán popkulturális utalgatásokból jóval többet enged meg magának a film, mint a sorozat vagy az első mozi, melyek kifejezetten törekedtek kerülni ezt.

Itt a 2001: Űrodüsszeiától a Ramboig záporoznak a vicces intertextek,

mindezt pedig a Rozsdás Rákollóban váratlanul megszólaló Morricone-féle The Ecstasy of Gold című olasz western-betétdal koronázza. Ha tehát valaki úgy gondolta, hogy a 2004-es Spongya-film a maga lynches utánérzésével és az állandóan felhangzó Gógyi Mogyi-dallal igazi agyeldobós mozi volt, az valószínűleg idén is jól fog szórakozni ezen a beteges humorú, minden korosztálynak szóló vígjátékon, melyben még Antonio Banderas sem átallt egy jóízűt ripacskodni.