Az álomgyár kedveli az újságírókat. Talán azért, mert úgy képzeli, bennük találkozik az alkotómunka misztériuma a szolgálat rideg fegyelmével. Ráadásul a tengerentúlon illik komolyan venni a sajtó szerepét - győznek meg erről az amerikai filmek. Azt, hogy amolyan negyedik hatalmi ágként számoltatja el az első három hatalom visszásságait. Az újságíró egyszerre modern detektív, a lelkiismeret és a nép hangja, az igazság szenvtelen harcosa. Születtek erről igen magkapó és alapos filmek: Az elnök emberei az írott, A bennfentes az elektronikus sajtó mechanizmusait boncolgatta.
Baj akkor van, ha az újságíró csak sokadik dísz a fán. Ha az izgalmas történetbe csak úgy belecsöppen, mert minden más hatóság tehetetlen. Amikor Hollywood egy krimi ürügyén még a szakma sajátosságait, aktuális helyzetét is meg kívánja világítani a beavatott maszkjában. Ilyenkor veszik át a terepet a klisék: az amúgy is sűrű életű firkászt szerkesztője zaklatja folyton a lapzárta miatt, ám az igazság a nyomdába kerülés előtti utolsó pillanatokban mégis fölviláglik.
Nos, A dolgok állása (az utóbbi évek legunalmasabb filmcíme, ráadásul Wim Wenders már le is foglalta annak idején) a kettő keveréke: épp annyira sablonos, mint amennyire bennfentes. A két össze nem illő nyomozó bevett dramaturgiai húzásából itt a felfelé törekvő online és a nyomtatott sajtó egyegy képviselőjének kakaskodása, majd példás együttműködése kerekedik ki.
S hogy miért kedves mégis a szívemnek az amúgy átlagos oknyomozó thriller? Nehéz megmagyarázni, hiszen fordulataiban, sűrűségében, az összefonódások hitelességében nyomába sem ér A pelikánügyiratnak, mely a műfaj egyik ékköve. Kicsit bumfordi, esetlen, akár a Russel Crowe alakította, vérprofi riporter. Ám a főszerkesztő bőrébe bújt Helen Mirren mégis képes felvillantani valamit, ami finom árnyékként követi a filmet.
Az írott sajtó térvesztését látjuk ugyanis, újfajta és teljesebb kiszolgáltatottságát az új és mohó tulajdonosnak, a leírt szó becsületének csöndes végjátékát. S hiába a végső nagy optimizmus (bizonyos tényeknek jobban áll a nyomdaszag), bizony érezzük: egy veszni látszó szakma utolsó mohikánjai osztják most itt keserűen az észt. Tudatában saját végtelen anakronizmusuknak. Talán a gőzhajósok figyelték így a parton épülő vasutat.
Minden másban átlagos film A dolgok állása. Láthatunk Ben Affleck ötfajta vigyorából négyet, vagyis a mimikaarzenál legtöbbjét, és a történet is fönntartja az egyre erőltetettebb fordulatok ellenére a feszültséget. Van összeesküvés, és lesz leleplezés. S még arra is jut idő, hogy a magánélet és a zsurnalizmus egymásra fonódásáról is ejtsenek néhány szót, hogy a tényekre bizony kihat, hogy épp kinek a feleségét részesítjük előnyben. S hogy ilyen körülmények között bizony óvatosan kell pontot tenni a sztori végére.
Az enter gomb hatalmáról és felelősségéről, kiszolgáltatottságáról és percnyi dicsőségéről van szó tehát. Néhány hulla szíves közbenjárásával, hogy azért tőkesúlyát se veszítse a film. Mert bizonyos dolgok nem évülnek el az idő szorítása alatt. De ez már a film kaján mosolya a hírlapok olvasói fölött.
