Hol marad a forradalom?

Mindig meglep, milyen keveset tudunk mi, magyarok a lengyel Szolidaritásról. Ugyanakkor mindig örömmel tölt el, ha egy erről szóló film készül, pláne, ha az eljut a hazai mozikba is. Éppen ezért baj, hogy a Minden, mit szerettem jórészt alkalmatlan arra, hogy akár csak kicsivel jobban megismertesse velünk ezt a számunkra is igen jelentős történelmi eseményt.

A tárgyalt alkotással harmadik nagyjátékfilmjét jegyző Jacek Borcuch jól érezte meg, hogy érdemes lenne olyan filmet forgatni, ami a fiatalok szemszögéből idézi meg a harminc évvel ezelőtt Lengyelországban történteket. Fogott is néhány érettebb kamasz srácot, összeállította őket egy punk bandába, ám ahelyett, hogy egyszerűen hagyta volna a fennálló politikai hatalom ellen lázadó fiatalok történetét kibontakozni, jócskán túlírta a sztorit, aminek végeredménye egy kicsit se-se jellegű alkotás lett.

Adott tehát az anarchiajeleket pingáló banda, melynek énekese és vezetője a 18 év körüli Janek (Mateusz Kosciukiewicz), aki meglehetősen félénk mivolta ellenére már a film elején elcsábítja a szép Basiát (Olga Frycz). Ezzel el is indul egyfajta problémalavina, hiszen míg Janek örege párthű katonatisztként szolgálja a hazát, addig a lány apja a reformokat követelő Szolidaritás-mozgalom egyik éllovasa. Ennyi éppen elég ahhoz, hogy találkáiknak titokban kelljen zajlaniuk, ám sajnos ahhoz is, hogy a film ezzel a hatalmas klisével nagyjából ki is végezze a szituációban rejlő feszültségeket.

Hamar eljön ugyanis az a pont, mikor a két szerelmes kapcsolata megszakad, melynek oka, hogy Basia apját épp Janek apjának emberei vitték el, és zárták börtönbe a felkelésekben történt aktív részvétele miatt. És mi jön ezután? Nagyjából semmi: Janek éli tovább világát, néha még gondol Basiára, de közben már idősebb nőkkel keveredik szexuális kalandokba, emellett pedig tökéletesen megtestesíti mindazt, amit az ironikus bölcsesség mond: egy szabad országban minden szabad ember azt csinál, amit szabad.

De hova lett közben a Szolidaritás? És mi lett a punk bandával? Ők sajnos végképp átadták a helyet a kissé túlzott szentimentalizmussal átitatott romantikus szálnak. Félreértés ne essék, nem az a bajom a filmmel, hogy romantikus dráma lett belőle – bár kétségtelen, hogy nem annak indult –, hanem az, hogy még csak az se! Basia ugyanis jó időre eltűnik a színről, amikor Janek kényszerből a nagyszüleihez megy apjával, hogy haldokló nagyanyja ápolásában segédkezzen. A mama azonban hamarosan eltávozik az élők sorából, ezért főhőseink hazatérnek a szürke hétköznapokba, ezzel is bizonyítva, hogy ennek a mellékszálnak sem volt túl sok értelme.

Vagyis annyi talán mégis, hogy ezzel még súlytalanabbá vált a történet, és érdektelenebbé a film. Jól látszik a rendezői törekvés, mely a történelmi helyzettől kezdve a lázadó-romantikus kamaszkoron át a halálig mindenből megpróbált egy kicsit bemutatni, ám sajnos az is, hogy a szálak összefésülése és egyetlen gombolyaggá alakítása közben az egész alkotás valahogy kiesett a direktor kezéből. Talán ha Borcuch csak egy kicsit jobban elsajátította volna a lengyel dokumentarista filmiskola örökségét, vagy akár csak egyszer konzultált volna valakivel az idősebb filmkészítő-generációból, akkor mindez jobban ment volna neki.

Ostorozhatnám még tovább a filmet, de mégsem teszem, hiszen kétségtelen, hogy a sok negatívum mellett akad számos erénye is. A kopottas, bár közel sem egységes képi világ, mellyel hitelesen teremti meg a harminc évvel ezelőtti atmoszférát, valamint a jó színészválasztás mellett elsősorban azért dicsérendő alkotás a Minden, mit szerettem, mert vállalkozik a fajsúlyos történelmi események idejének ábrázolására. Hogy mindezt nem a legmagasabb szinten kivitelezi, az talán betudható az alkotói kiforratlanságnak, vagy a túlzott vállalásnak. A végeredmény mindenesetre egy keserédes, de örömteli mosoly.