Romantikus vígjáték Hugh Grant főszereplésével. A Hogyan írjunk szerelmet pont ennyi, se több, se kevesebb.
Marc Lawrence és Hugh Grant közös munkássága eddig négy romantikus vígjátékot ölel fel – ez gyakorlatilag Lawrence teljes rendezői életművével egyenlő. A Hogyan írjunk szerelmet története és humora olyan, mintha a három korábbi filmet (Két hét múlva örökké, Zene és szöveg, Hova lettek Morganék?) összegezné – ami egyfelől persze kínos, hiszen ezek szerint Lawrence fantáziája idáig terjed, másfelől viszont most is szerez néhány mókás pillanatot a nézőknek.
Grant ezúttal egy egykor sikeres (lásd: Zene és szöveg) forgatókönyvírót alakít, akit mindenki csak egyetlen bombasiker miatt tart számon – az Oscar óta viszont csak bukott filmekben dolgozott. Váratlanul aztán menedzsere benyomja tanárnak egy vidéki (lásd: Hova lettek Morganék?) egyetemre kreatív írást tanítani. Neki persze a napfényes Kalifornia után semmi kedve nincs az esős kisvároshoz és az oktatáshoz, legfeljebb a csinos diáklányok érdeklik, ám miután megismerkedik Hollyval, az elvált anyukával (Marisa Tomei), átértékeli az életét (lásd: Két hét múlva örökké). A többi már borítékolható: teljes a happy end, és még a nap is kisüt!
A kellemes limonádé érdekessége az lenne, hogy filmes közegben játszódik, azaz kiváló terepet nyújt az önreflexív poénokra. A Hogyan írjunk szerelmet azonban nem aknázza ki végletekig ezt a lehetőséget, csak finoman utalgat a kulisszák mögötti világra és a nagy elődökre – nem úgy, mint mondjuk a Trópusi vihar. Néhány diszkrét beszólás azért összejött, főleg Grant valós színészi karrierjére, illetve egy-két klasszikusra kapunk vicces célzásokat. Ez az óvatoskodás viszont inkább csak a jól felkészült filmtörténészeket veheti le a lábáról, nagy meglepetéseket pedig egyáltalán nem tartogat.
Jobb pillanataiban a Hogyan írjunk szerelmet az eddigi legnagyobb közös siker, a Zene és szöveg kedves hangulatát idézi, felvonul néhány jópofa karakter (a legnagyobb alakítás egyértelműen J. K. Simmonsé), a történet temérdek tanulságot rejt, tehát alapvetően jól szórakozhatunk a moziban. De már kifelé jövet elfelejtjük az egészet: egyetlen igazán emlékezetes poént vagy jelenetet sem tudnék felidézni. Ami egy forgatókönyvírásról szóló filmben kicsit ciki.
