Havanna, nem szeretlek. Csak a közhelyet hozod ki a filmesekből. Latin hangulat, zene, szegénység, a legendás kubai életszeretet, a nagy család, a tenger az út túloldalán, emlékek törzsi rituálékból. Szép, de kevés, és talán nem is igaz.
A Havanna, szeretlek hét kisfilmből áll, mindegyiket más-más rendező készítette. Az első részletet éppen Benicio Del Toro, aki színész, a másodikban pedig Emir Kusturica szerepel, aki rendező. A kavarodás előrevetíti a film egészét. A hét nap alatt játszódó hét kisfilm színvonala erősen hullámzik, és nincs bennük semmi közös.
Kivéve persze a várost. Havannának megvan a maga kiválóan megfilmesíthető hangulata; mint lélegző egész, egyike a legfotogénebb helyszíneknek: egy meghatóan ósdi, életteli, forró nagyváros a múlt század közepéből itt ragadva, csuda autókkal és emberekkel. Nem tudom, mennyire valódi ez kép, de minden filmben ezt látni. Ami felkelti az ember gyanúját, mert ha egy témáról minden alkotás pont ugyanolyan, akkor azok az alkotások összebeszéltek. Nem létezik, hogy száz ember ugyanazt lássa.
Az első rövidfilm, Del Toro rendezése, viszonylag erősen indul. Egy fiatal amerikai színész érkezik a számára is vadonatúj városba, színészi iskolába, vele együtt fedezzük fel Havanna fényesebb és sötétebb, de valahogy mindig meleg színekkel szaturált tereit. A második filmben Kusturica, önmagát alakítva, egy díjátadóra érkezik díszvendégnek, azonban úgy lerészegedik, hogy végül az egész epizód egyetlen komikus túlélőtúrává változik Havanna utcáitól az elegáns társaságig. Még két részletet érdemes kiemelni a hétből: az egyik egy bizarr, vudu-féle rituálét mutat be, a másik pedig – az utolsó a hétből – egy közösség spontán ünnepét és annak előkészületeit. Ez a két rövidfilm a Havanna, szeretlek erényeinek leglátványosabb bemutatója, mert ezek tárják fel legerősebben az idegen kultúra mélységeit, ezek ragadnak bele a néző emlékeibe, ha valami egyáltalán – ezek mutatnak újat, míg maga a kétórás film szinte semmit.
Aki szereti a Havanna-közhelyeket, annak persze kincs a film. És ezek nagyon szerethető közhelyek ám; kit érdekel a diktatúra, amíg olyan zene szól, mint a Buena Vista Social Club? Az elszigeteltségből következő kényszerű elmaradás mindig magában hordja a bájt is. A meleg, színes, életvidám és egzotikus Havanna valahogy sosem a rendőrségi pincék és katonai bázisok Havannája a vásznon.
Ugyanezért tagadhatatlan a Havanna, szeretlek bája is. A filmet jó nézni, már ha el nem unjuk: nézője válogatja. Egy-két epizód szívhez szóló is lehet: ezt is nézője válogatja. De az erő nem a filmben van, hanem a nézőben. Nem a film jó, hanem a néző érdeklődik. A szépet mi látjuk bele. Hisz már a cím is ezt mondja. Ami esztétika pedig megjelenik a filmben, az, könnyen lehet, csupán egy az egész világon elterjedt vonzó hazugságé.
Mert egyszer igazán készíthetnének bájos filmet a kubai munkatáborokról is. A vörös vér is szépen szaturált ám, nem csak a napfényben fürdő házfalak. A kínzásnak és kivégzésnek is megvan az esztétikája. És Istennek hála, számunkra az egzotikuma is.
Értékelés: 5/10
