Soderbergh két Che Guevara-filmje közül a Che - Az argentin című, első fejezetet vetítették a Titanic Fesztiválon. Még jó, hogy a második két és fél órát (A Guerilla) nem kellett megnézni.
Tavaly Cannes-ban az egyik leginkább várt mozi volt a vagány független filmes Steven Soderbergh maratoni mozgóképes alkotása. Miután a Szex, hazugság, videó című filmje az egyik kedvencem, magam is vártam a mindenki kedvenc forradalmáráról szóló, nem kevésbé forradalmi opuszát. Aztán csak vártam, az utolsó percekben is, néztem a géppuskákkal rohangáló szakállas kubaiakat, a gyönyörű épületeket Santa Clara-ban, a burjánzó hegyi dzsungeleket, a színes párát, a múzeumba való amerikai kocsikat és a kissé érdekesebb, dokumentumrészletnek álcázott, fekete-fehér szemcsés politikai üzeneteket. Az életrajzi film első része 1955 és 62 között játszódik Kuba falvaiban és erdeiben, majd a Santa Clara-i sereglést mutatja be, a lakosság és katonaság átállását a forradalom oldalára, aztán váratlanul, Havannába menet az autóúton fejeződik be.
A gerillák mindennapjait látjuk, romantikus részletességgel, ahogyan Che eljut a hegyi falvakba, gerillákat gyűjt, szerencsétleneken segít, mint orvos (elég felületesen vizsgál és laza táplálkozási tanácsokat ad). Álmosító. Megtanítja írni az analfabétákat és kényszeríti számtanpéldákra a baromi fáradt harcosokat éjszakai őrség után. Közben nyomja a figyelemre méltó ideológiát, kollektív lelkiismeretünket felébresztve a latin-amerikai fejlődés útjáról, az imperializmusról, és arról, hogy milyen felelőtlenek az amerikai politikusok. A mából nézve elég érdekes színezetet kap a filozófia, és ebből a szempontból valóban elgondolkodtató a film. Képben is azok a részek az izgalmasabbak, amelyek nem a zöldben, fegyverekkel játszódnak, hanem az üléstermekben. Guevara beszéde az ENSZ-ben, vagy az amerikai újságírónővel való Bergmann-i beszélgetés kiemeli a főszereplő Benicio del Toro színészi erényeit. Egyébként is jól játssza a film szerint befelé forduló, már-már visszafogott, erkölcsös, legendátlanított hőst, aki meglepő módon mégis legenda lett, de annyira, hogy a pólóboltok kirakataiból évtizedek óta ikonként integet. A körülmények, és a többiek viszont feledhetőek maradnak, túlságosan elbújnak az egyenruha és az arcszőrzet mögött.
Fidel Castro például egyáltalán nem megjegyezhető figura, de persze, ha bízunk Soderbergh-ben, ennek is szimbolikus jelentése van. Nem értünk meg többet Batista diktatúrájából sem, mint a forradalmár lelkületből és a film talán egyetlen nagy tanulsága az, hogy Che valóban tiszta forradalmat akart, megtorolt minden járulékos akciót, fosztogatást, osztogatást, erőszakot a szükségesen kívül és tudta, hogy azé a nép, aki megműveli. Ehhez viszont sok a két óra, sőt egy feliratos diafilm is elég, ahogy a népi hősökről, igazságos királyokról nyilván létezik is elég.
