Szorul a hurok Micki, az izraeli zsaru nyaka körül. Egy kissrác titokban lekamerázza, ahogy Micki telefonkönyvvel veri pépesre egy gyanúsított fejét. A netre kikerülő videó nem fényezi túlzottan a helyi rendőrség amúgy sem ragyogó imázsát. Forrófejű hősünket felfüggesztik, ő azonban van olyan makacs, hogy civilben ezután is kövesse az állítólagos gyerekgyilkost (aki az eset után szabadon távozhat).
A műfaji filmek iránt felvállaltan elkötelezett Aharon Keshales és mentora, Navot Papushado közös műve még európai szemmel mérve is furcsa öszvér. A fent vázolt kiinduló helyzet alapján krimivel nézünk farkasszemet: a Csúnya, gonosz bácsik első tizenöt perce egyfajta Hetedik-parafrázisnak tűnhet, amely ennyire távol Amerikától – földrajzi és társadalmi értelemben egyaránt – már önmagában is abszurd. Arról nem is beszélve, hogy Keshales rendőrvilága meglepően hollywoodi, lusta és kövér rendőrfőnökkel, bőrjakós nyomozókkal és a rájuk jellemző szituációs poénokkal.
Újabb negyedóra elteltével már nagyobb gondban vagyunk a film műfajának meghatározásával. Azon kapjuk magunkat ugyanis, hogy poénokkal tűzdelt zsarufilm helyett poénokkal tűzdelt tortúra-pornó van előkészületben. Méghozzá az a tipikus, Eli Roth álmait véresítő, körömtépős fajta. Csak ez közben vicces. Micki és Dror (ő a gyanúsított) váratlanul egy pincében találják magukat, ahol egy harmadik csúnya, gonosz bácsi tartja fogva őket. Ő Gidi, az egyik halott kislány édesapja, aki változatos kínzásokat készít elő Dror számára. Micki pedig vagy asszisztál, vagy meghal. Milyen meglepő, hogy gond nélkül belemegy a játékba…
Ezen a ponton már egészen biztosak lehetünk benne, hogy a három főszereplőből legalább kettő szadista állat, egyedül Dror viselkedik emberként, miközben a kínzások közepette is ártatlannak vallja magát. Ahogy elmerülünk a Csúnya gonosz bácsik tudathasadt világában, egyre inkább fölsejlik a rendező üzenete. Talán nem véletlen, hogy a film legtöbb szereplője (kezdve a frenetikus nagypapa figurával, aki aggódva csirkelevest hoz Gidinek, majd lelkendezve, kreatív ötletek sorával csatlakozik Dror „széttépéséhez”) katona volt abban az izraeli hadseregben, amelyben nemrég még mindennaposnak számított az emberkínzás. Ahogy az sem véletlen, hogy minden szereplő betegesen fél a környéken élő araboktól, például attól a ritkán felbukkanó arab lovastól, aki hozzájuk képest tökéletesen emberinek és normálisnak tűnik. Ez a lovas nem csupán valódi humanitást képvisel, de talán még a múlttól is képes elszakadni, sőt halad a korral: zsebében Galaxy S4.
Lehet, hogy ez a Spielberg- és Tarantino-rajongó, filmőrült páros mondani akar nekünk valamit napjaink Izraeléről? Az arab lovas nagyjából mindenben tökéletes ellentéte az izraeli szereplőknek, akik agresszívak, ostobák és végtelenül suták, bármibe kezdenek. Miközben a néző azon spekulál, hogy a jámbornak látszó Dror követte-e el a kislányok elleni rémtetteket, szinte észrevétlenül lopózik a tudatalattijába a nyomasztó érzés, hogy a viharos történelmű Izraellel valami a legkevésbé sincs rendben. Hát persze hogy nincs: szinte állandóan több oldalról (sőt belülről) övezi fenyegetettség az országot ma is, és ez már önmagában elég ok az agresszióra és a paranoiára.
A film rendezői kissé talán túlzottan is elegáns formanyelvet választottak a Csúnya, gonosz bácsik elmeséléséhez. Kamerájuk megfontoltan pásztáz a szuperlassított, lírai nyitójelenetben, melyben gyermekek bújócskáznak. A képek mindvégig festményszerűen komponáltak, gyakran szimmetrikusak. A zene, akárcsak a film bizonyos egyéb motívumai, egészen amerikai. Az operatőri munka, a fényképezés, a zene kimértsége, megszokottsága akár még csalódásra is okot adhatna, ám védhető döntés: az alkotók valószínűleg szükségesnek tartották meghagyni ezeket az ismerős audiovizuális fogódzókat, ha már úgyis kitörő lelkesedéssel rúgnak fel filmjükben egy halom íratlan szabályt.
Merően társadalomkritikus üzenetét Keshales szokatlan paródiafilmbe burkolja tehát, amely elképesztő merészséggel egyensúlyoz a dráma, a Chen-wook Parkot idéző bosszúfilm, a horror vagy még inkább gornó (gore + pornó) és a fekete komédia között. Éppen ezért semmiképpen nem nevezhető könnyed szórakozásnak. Drámának és bosszúfilmnek túl idétlen, komédiának pedig túlzottan megrázó. Elvitathatatlan érdeme, hogy izraeli műfaji filmként (és most már végkép hagyjuk, milyen műfaj) markánsan kritikus véleményt formál Izraelről. Tarantino − aki híres remek filmjeiről, de hírhedt furcsa filmes ízléséről − egészen odavolt érte, amikor megnézte. Mindezek tükrében csak annyit mondunk: ínyencek előnyben!
