Tét nélküli tinirivalizálás, irritáló antagonista és multi-kulti fantasy-birodalom. A vérszívás immár nem sötét misztérium, hanem egy rendkívüli mértékben piacképes szubkultúra trendi kelléke csupán - az Amerikai pite rendezője sikeresen kasztrálja a vámpírmitológiát.
A Rémségek cirkusza persze korántsem alapkőletétel, pusztán a soron következő állomása egy évek óta erősödő trendnek, mely a vámpírizmus évszázados toposzát igyekszik kicsempészni a horror ködös birodalmából, hogy otthonossá és vonzóvá tegye azt a kamaszlélek számára. A vámpír ettől kezdve nem vérszívó szörnyeteg, alakja többé nem halál és öröklét rejtélyes összefüggéseit hordja magában ? csupán a romantikus lelkületű tinédzserek számára felkínált azonosulási pont, melynek révén kimenekülhetnek az unalmas és fantáziátlan valóságból. Mindezek fényében kicsit sem meglepő a rendező személye, hiszen Paul Weitz, pályafutása legnagyobb sikerét épp ezen korosztály maga mögé állításának köszönhette. Direktorunk pontosan tíz éve indította útjára az Amerikai pitével a szexorientált tinivígjátékok trendjét, melynek egyre lanyhuló utórezgéseit a mai napig élvezhetjük mozivásznakon és tévéképernyőkön egyaránt.
A Darren Shan regényfolyamából készült Rémségek cirkusza akár programfilmje is lehetne a vámpírtoposzt a kamaszlét problematikájával kibélelő alkotásoknak, hiszen a végletekig próbál alkalmazkodni a manapság divatos tinifantáziákhoz. Az alapvetés például kísértetiesen emlékeztet a Harry Potter-saga felütésére: a család által felkínált kispolgári jövőkép elől ifjú hősünk egy alternatív világba menekül, mely csurig van ugyan rémségekkel és veszélyekkel, éppen ezért hihetetlen izgalmakkal kecsegtet. Ha ezt a nagy múltra visszatekintő elbeszélői sémát nagy odaadással és nem mindennapi képzelőerővel dekorálják ki, akkor egy jó korosztályos film születik, a Rémségek cirkusza azonban hamar gátat szab az alkotói fantázia eleven burjánzásának, inkább sietősen felmondja a leckét, hogy aztán rohanhasson a kasszához.
Ennek eredményeképp mindkét bemutatott világ borzasztó élettelen. A hősünket untató családban nincsenek valódi karakterek, a szülők nem többek a kispolgáriság olcsó karikatúráinál. Ugyanez a helyzet az iskolában is, ahol egyetlen karót nyelt tanár hivatott képviselni a társadalom nyomasztó ostobaságát. Mindezért kárpótolhatna minket a menedékként szolgáló alternatív világ részletgazdagsága, de esetünkben ez is meglehetősen szegényesre sikeredett. A szörnyszülöttek birodalom sem kecsegtet túl sok izgalommal, puszta multi-kulti körítésként szolgál hősünk vámpírrá válásához. Ez az egyetlen szórakoztató cselekményszál a filmben, hiszen a vérszívó-tanonc mesterét alakító John C. Reilly ? no és a vásznon méltatlanul keveset szereplő Willem Dafoe ? barokkos ripacskodása egészen kellemes percekkel szolgál. A szellemes beavatási folyamat szálára azonban hamar rátelepszik a vámpírok közti háborúskodás motívuma, mely alaposan belöki a filmet a végtelennek tűnő lejtőn. A ?vegás? vámpírok és a ?vadállati? vérszipolyok politikai ellentéte szépen rímel az eminens főhős és vagány barátja rivalizálására, univerzálissá duzzasztva a köztük kialakult személyes ellentétet. A konfliktus mindkét szinten teljesen hiteltelen, arról már nem is beszélve, hogy a vérszívók két táborát eleve degradálja az a tény, hogy két ilyen tejfölös szájú tinédzser kezében van évszázados harcuk sorsa. Másfelől a jófiúsra fésült, erkölcsös vérszívókkal épp a vámpírmitológia lényege veszik el, és csak a látványos külsőségek maradnak utána.
Ebbe az egész katyvaszba már csakis egy brilliánsan ördögi antagonista lehelhetne életet, de sajnos épp ez a Rémségek cirkuszának leggyengébb pontja. Az alkotói szándékok szerint Mr.Tiny minden bizonnyal egy stílusos és hátborzongató főgonosz akart lenni, de valójában nem több egy végtelenül irritáló túlsúlyos pojácánál. A filmtörténet híres antagonistáinak modorosságai ezúttal visszafelé sülnek el, így a néző nem jóleső bizsergést érez az idegesítő hájpacni láttán, hanem csak enyhe viszketést a tenyerében.
Így fullad teljes érdektelenségbe a Rémségek cirkusza. A végső összecsapásra már teljesen megszűnik a kezdetekben meglévő minimális veszélyérzetünk is, és totális közönnyel nézzük végig a vámpírok teátrális bohóckodását (mely persze az oly trendi a harcművészeti elemeket sem nélkülözheti). No, de milyen film is lehetne az, mely csupán öt percnyi játékidőt ad Willem Dafoe-nak?
