Mélyen szeretni való film az I love Budapest. Tiszta, őszinte, bátor. Mert a legnagyobb művészi bátorság ma a moziban egyszerű emberekről egyszerű történetet mesélni a legmaibb mába helyezve őket. Incze Ágnes történetíróként és rendezőként első játékfilmjében a nagy magyar valóságnak nevezett kusza katyvaszból kiemel négy fiatal arcot - ha ott laknának a mi utcánkban, fel sem figyelnénk rájuk -, és olyan közel hozza hozzánk őket, hogy egyszerre csak minden érdekes és izgalmas lesz, ami velük, bennük, körülöttük történik.
A történetük pedig nem más, mint magyar módi édes élet, alulnézetből. Nagy álmok és nagy remények meggazdagodásról, fényes életről, izgalmas kalandokról, de csak úgy, az alacsonyra tett léc alatt, kispályás provincializmussal, a hátsó udvarba odaképzelve a világvárosi fényeket. A történet a barátnője hívására nagy reményekkel Budapestre érkező, naiv vidéki lányt, Anikót helyezi a középpontba. Ettől különös fénytörésben jelenik meg a két lány "nagy életnek" hazudott-hitt fővárosi karriersztorija. Akárcsak a nagy lehetőségekként megjelenő pitiáner, kisszerű valóság, ugyanúgy a színes vágyálmok szánalmas esendősége egyszerre szeretetteli és ironikus megvilágításba kerülnek. Móni, a dörzsölt barátnő bevezeti a mondén életbe Anikót, és a néző szempillantás alatt a remények és a valóság közötti feszültség középpontjában érzi magát.
A nagyvilági életre az ajtót egy kisstílű, nyápic ügyeskedő nyitja ki résnyire a lányok előtt, csak sejtjük, hogy drogban utazik, ám lent, a piramis alján nyüzsög a nagy hierarchiában. Az őszinte szerelem reményét pedig egy benga suttyó csillantja fel, aki elég buta ahhoz, hogy ravasznak higgye magát.
A szinte négy emberre szűkített kamarajáték feszes, sűrített elbeszélésmódja a tehetség koncentrációját mutatja fel. A film minden kockáján érezni, hogy Incze Ágnes kiváló munkákat felmutató dokumentumfilmes múltjából is eredően nagyon pontosan ismeri azt a valóságot, amelyben hőseit mozgatja. Nagyszerű a figurateremtő képessége, a négy főhősén kívül olyan karaktereket állít elénk még a pár perces jelenetekben is (anya, szerelmes fiú otthon, drogfőnök a bárban, munkásnő a gyárban), hogy azonnal egy teljes világ érződik a karakterek mögött. Ehhez járul a kivételesen érzékeny színészvezetési képessége, eddig ismeretlen szereplői egytől egyig eleven, hiteles figurákat hoznak a gondosan kidolgozott, egyszerűségükben drámai hatású jelenetekben. Karakterizálóak a dialógusok, a drámák azonban többnyire az arcokon, a figurák közti gesztusbeszédekben játszódnak le. Kitűnő a színészgárda. Hámori Gabriella a naiv, Koráves Martina a dörzsölt "százszorszép" (Chytilova után szabadon) szerepében, Csányi Sándor az izomagyú őrző-védő, Lengyel Tamás pedig a nyápic "élet császára" megformálásában a sokszólamúság örömét adja a nézőnek. És mindez aligha lenne harmóniában a rendezői elképzeléssel, hogy tehát ez a nagyvilági élet egy beszűkült világ képein keresztül mutatja meg magát, ha Pohárnok Gergely nem fényképezi a szereplőkre koncentrálva olyan izgalmasan a jeleneteket.
Az I love Budapest nem "nagy" film, kevés helyszín, kevés szereplő. De nagyon nagy reményeket ébreszt, hogy ha ez a gárda a jövőben összejön, az új meglepetést fog hozni.
