Igazából (szabad)szerelem

Bár valóban a létező legegyszerűbb szex / drog / rock 'n roll kliséket vonultatja fel, és láthatóan senki nem szakadt bele a film elkészítésébe, mégis kellemes rágógumi-élmény az elmúlt évek legvidámabb angoljától.

Piratebay

A hatvanas évek derekán, ahogy mondani szokás, a hajak egyre hosszabbak, míg a szoknyák egyre rövidebbek lettek. Tombolt a rock 'n roll, az establishment zenei uralma végnapjait élte, mert nem lehet a homokórát megállítani, trlallalla trlallala. Ám csak semmi szex: angolok vagyunk. A BBC, a közszolgálatiság alfája és ómegája, meglehetősen szűkmarkúan méri az új idők új hangjait, az ifjúsági tánckultúra vadhajtásai ezért jobb híján egy kalózrádióról érkeznek a még meg nem savanyodott háziasszonyok nappalijába, és az egyenszoknyás gimnazistalányok enyhén fűszagú hálószobájába. A hanghullámok eredője, a Radio Rock egy a tengeren imbolygó hajón folytatja felforgató zenei tevékenységét, a megannyi amerikai és angol Cseke László innen sugározza napi 24 órában a legmenőbb/vadabb négyakkordos slágereket, amelyekben torzít a gitár és az énekes hosszan elnyújtja azt, hogy bééébeee.

Ebbe a közegbe csöppen bele a fiatal és szűz Carl, a "hajókapitány" unokaöccse, akit épp kicsaptak az iskolából, úgyhogy van ideje egy kalózhajón ütni el az időt. És ugye az sincs kizárva, hogy valami csajos akció is összejön itt a nagy szabadszerelem hullámain.

Az angol, aki a dombra ment fel

Richard Curtis a nyolcvanas évek elején kezdte el büntetni Britannia népeit a Rowan Atkinson-os Fekete Vipera című sorozat poénjaival, amelyeket élvezni a korona határain kívül bizonyos fokú perverziónak számított. A kilencvenes évekre viszont már "európai értelemben vett" jó modorú romantikus vígjátékok frontján szállt harcba a nézettségért, és egyáltalán nem érdemtelenül lett nagyjából az 1994-es Négy esküvő és egy temetésre a műfaj megkerülhetetlen alakja. A továbbiakban Bridget Jones naplója, Sztárom a párom és Mr. Bean orrvérzésig. Itt jegyzem meg: nem rendezőről, hanem forgatókönyvíróról beszélünk. Curtis első rendezéséig valójában csak 2003-ban jutott el, ez volt a minden korábban megismert stílusjegyeit a legfinomabban kimunkált formában prezentáló Igazából szerelem, amit én speciel eltökélten a kétezres évek egyik legjobb alkotásának tartok. A Rockhajón Curtis ismét nem elégedett meg az útiterv lejegyzésével, a kapitányi teendőket is magának követelte, és itt most annak kellene következnie, hogy maradt volna a kaptafánál, ami esetünkben ugye a töltőtoll és/vagy a szövegszerkesztő. És itt jön a meglepetés: a Rockhajó gyenge pontja, ha mindenkép meg kell egyet jelölni, tulajdonképpen a forgatókönyv.

Diszdzsokék csak dísznek

A már-már epizodikus szerkezetben, a néha hanyagul felskiccelt szituációk nagy része kellemesen szórakoztató, de akad köztük (pl. az elveszett apa-szál) kifejezetten izzadtságszagú is. Curtis nem írt magának túl bonyolult sztorit, inkább csak figurákat, akik mind helyet követelnek maguknak. Így viszont végül olyanok, mint egy Freddy Mercury-emlékkoncert, csupa sztárvendég, kevés lehetőséggel. Bill Nighy tulajdonképpen épp az Igazából szerelem rockapóját játszza újra, Rhys Ifans pedig a szépemlékű Kevin és Perry a csúcsra tör sztár-DJ-ének figuráját porolta le (bár leginkább önmagát adja). Az viszont kifejezett istennek tetsző, hogy Philip Seymour Hoffman az elmúlt évek apagyilkolós meg gyerekmolesztálós drámái után ismét megtanult nevetni és - valamennyire - nevettetni. De a többiek nem sok sót esznek meg: a kötelező egy fő jópofa pufi figura (Nick Frost) leginkább egy bajor szexkomédia pásztorlegénye és egy sápadt arcú Chubby Checker között rekedt meg félúton, míg a Hitler-bajuszú gonosz hivatalnok (Kenneth Branagh) és csatlósa a nagy múltú archetípus-duó jegyeinek legnagyobb közös osztóit kapkodta magára. A leszbikus szakácsnő beemelésére pedig már tényleg csak azért került sor, mert már az, hogy most én ezt a szót leírtam, kimutathatóan plusz párszáz nézőt jelent majd a filmnek, képzeljük el akkor a hatást a világsajtóban.

Amely egyébként meglehetősen felemásan vélekedett a filmről. A legtöbb kritikus szerint a Rockhajó a legegyszerűbb vonatkozó (szex, drog, rock 'n roll) kliséket vonultatja fel, és sokkal hosszabb annál (több, mint két óra - tényleg sok), mint amennyire szükségünk volna. Ugyanakkor a Telegraph szerint a film egyik-másik pillanata felülmúl mindent, amit Curtis valaha készített. Szerintem viszont az igazság valahol a kettő között van. Nem érdemes túl szigorúan viseltetnünk iránta, hiszen - akárcsak a Made in Hungaria; igen, ahhoz hasonlítom! - nem akar ám olyan nagyot mondani, és amit mond, azt is kellő öniróniával teszi. Különben is, ami a hatvanas évek rock-szcénáját idézi meg, azzal olyan nagy baj nem lehet.

Kinek ajánljuk?
- A rock'n roll, a tupírozott haj és a csőnaci kitartó híveinek.
- A könnyű esti popcorn-élményre vágyóknak.
- Aki már el is felejtette, milyen Kenneth Branagh, ha nem Shakespeare-t játszik.

Kinek nem?
- Aki a korábbi Richard Curtis-filmek romantikáját várja.
- Hip-hoppereknek.
- Tengeribetegeknek.

7/10