Az megvan, amikor egy úgynevezett vígjátékra csak azért mondod, hogy egyszer nézhető, mert egy-két mellékkarakter poénján egész jót röhögtél az egyébként dögunalmas sztori közben? Na, a Bérhaverok hál’ Istennek ennél sokkal jobb!
Pedig a recept alapvetően ugyanaz, mint a fenti sémát követő filmeké, és a történet alkotóelemei sem ismeretlenek: végy egy érző szívű, de totál szerencsétlen főhőst (Josh Gad), akit egyszerre tudunk szeretni és hatalmasakat röhögni bénázásain! Tedd mellé az álomnőt (Kaley Cuoco-Sweeting, az Agymenők Pennyje), akiért hősünk bármit megtenne! Végül pedig add hozzá a… bármit, ami a poénok fő forrását fogja jelenteni!
Esetünkben ezt a bármit Jimmy Callahan (Kevin Hart) esküvői tanúbérlő szolgáltatása jelenti, melyet kifejezetten a főszereplőnkhöz, Doughoz hasonló lúzerek számára fejlesztett ki: aki egyetlen barátot sem tud felmutatni, hogy az tanúskodjon neki az esküvőjén, amellé beugrik a nagyszájú Jimmy, hogy jó pénzért készséggel eljátssza a legjobb haver, a legközelebbi gyermekkori jó barát, de még akár egy tábori lelkész szerepét is.
Dougnak azonban ennél egy „kicsit” többre van szüksége, menyasszonyának ugyanis azt hazudta, hogy hét vőfélyt is felsorakoztat (nem létező) barátai közül a nagy eseményre. Jimmyt viszont nem olyan fából faragták, aki csak úgy meghátrálna egy ilyen, soha nem látott mértékű feladattól, ezért elhatározza, hogy életében először kivitelezi a szakmai berkekben csak poénként emlegetett „arany szmoking” becenévre hallgató szolgáltatást.
Az ismeretlen terep végül a humor egyik fő forrásává válik, melynek kezdeteként még csak a nagyi gyullad fel az első családi ebéd alkalmával, később azonban valósággal elszabadul a pokol, amikor Jimmy és az általa beszervezett hét balfék fejükbe veszik, hogy minden idők legzúzósabb legénybúcsúját szervezik meg újdonsült legjobb cimbijüknek.
A film legnagyobb érdeme éppen abban rejlik, hogy nem fukarkodik a humorral, és nem is tartogatja a végére azt: már az elejétől kezdve valósággal rázúdítja a nézőre az egyébként végre nem kizárólag altesti poénokat. Persze vannak azért benne ilyenek is, mint ahogy a durvább, már-már abszurditásba hajló poénokért sem kell a szomszédba mennünk – vagyis ez a film sem mond le teljesen az olcsó hatásvadászatról –, mégis örömteli volt látni, hogy klasszikusabb szóvicceket, beszólásokat és kiszólásokat egyaránt beépítettek a készítők. Utóbbira jó példa a bizonyos értelemben műfaji elődnek tekinthető Örömapa felemlegetése, melynek megjelenése miatt vesztette el állását az egyik filmbeli, Jimmyhez hasonló bérhaver.
Szintén hatalmas pozitívum, hogy végre felismerték a forgatókönyvírók (Jay Lavender, és a rendezői széket is elfoglaló Jeremy Garelick), hogy a nézők sokkal inkább igénylik egy vígjátékban a vicces mellékszereplőket, mint a sokoldalúan árnyalt főhősöket. Ennek fényében nem is írták túl se Doug, se Jimmy karakterét – egy-két lelkizős infót azért megtudunk róluk, hogy tudjunk értük szorítani a film utolsó harmadában, amikorra a poénok látszólag szinte teljesen elfogytak –, helyettük inkább szerepeltették azt a hét (jó értelemben vett) idiótát, akik – különféle kattantságuk miatt – egytől-egyig képesek mosolyt csalni a nézők arcára.
A Bérhaverokról tehát elmondható, hogy bár a végére hangyányit kifullad, alapvetően nagyon jól hozza a tőle elvárhatót: könnyesre röhögtet, mint egy igazi, valamirevaló vígjáték.
