Soha nem voltam Bob Dylan fanatikus rajongója. Kiskoromban úttörőtáborokban énekeltem persze az Elfújta a szélt, anélkül, hogy tudtam volna, ki írta, kicsit később, talán egy filmben láttam aztán, egyesek szerint "minden idők legnagyobb dalszerzőjét".
Idővel az is tudatosult bennem, hogy neki nem is ez az igazi neve, hanem az, hogy Robert Allen Zimmerman (szerettem a Beatlest, és kíváncsi voltam, ki ez a Zimmerman, akit John Lennon például Jézussal, Buddhával, Elvisszel együtt említ). Az is rám ragadt, hogy az ő daláról nevezte el magát minden idők egyik legnagyobb bandája, a Rolling Stones. Később pedig, hogy egyesek szerint ő a rap ősatyja is. Bevallom hát, kicsit szorongva gondoltam rá mindig: dalai hallatán úgy féltem, mint amikor rátévedt a szemem a könyvespolcon a Háború és béke négykötetes kiadására. Mostanáig. A mozi sötétjében, a félelem elmúltával nyugodt szívvel mondhatom: Bob Dylan rajongója lettem.
A furcsa cím (Bob Dylan életei) furcsa filmet takar. Ugyan teljes értékű portrét ad a XX. század egyik legjelentősebb művészéről, megmutatja a mítoszt és a legendát az emberből és a zenészből is, de mindezt úgy, hogy maga a Bob Dylan név egyszer sem hangzik el, és őt magát, ha jól számoltam, hat különféle karakter játssza. Köztük Cate Blanchett, aki, mint tudjuk, nő, illetve Marcus Carl Franklin, aki, akárhogy nézzük, fekete színész, és jelenleg sem több mint tizenöt éves. A rendezőtől, Todd Haynestől megszokhattuk, hogy sajátosan áll a portrérajzoláshoz: már David Bowie androgin/biszexuális alteregójáról, Ziggy Stardustról forgatott filmje (Bálványrock címmel) is formabontó volt, de ezúttal még messzebb merészkedett. Eleinte furcsa, hogy egy tizenegy éves néger kissrácot látunk Dylanként, de a film logikáját megértve (a legendás énekes-gitáros koronként változó belső énjeinek kivetülései ők) már nem akadunk fenn azon sem, hogy nő játssza a férfit. Illetve mégis. Mert a csodálatos szereposztás ugyan olyan színészeket terelt egybe, mint a maga is legendának számító Kris Kristofferson, az itt önmagához (például az Amerikai pszicho Patrick Batemanjéhez képest) kissé halvány Christian Bale, a meglepően jó formáját hozó Richard Gere, vagy a nemzedékem James Deanjének számító, a forgatás után nem sokkal tragikus halált halt, átütő erejű Heath Ledger, mégis a pálmát kétségtelenül Cate Blanchett viszi. Döbbenetes, mágikus az az átalakulás, amit végrehajt ebben a szerepében.
Az I'm not there sűrűn és okosan él az idősík-, illetve dimenzióváltásokkal, szellemesen játszik a filmnyelvi eszközökkel, ihletetten illusztrálja Dylan világát. Háromórás, felejthetetlen utazás. Tömény költészet.
