Baltasar Kormakur színész-rendező neve ha ismerősen cseng valószínűleg nem véletlenül. Habár az izlandi művész csak 2000 óta van jelen rendezőként a filmművészetben, mégis jópár maradandó művel büszkélkedhet. Első nagyjátékfilmje a 101 Reykjavík egy tipikus elsőfilmes munka volt humorral, átélhető konfliktusokkal és relatíve maradandó alakításokkal. Ezt követte többek között A tenger (2002), a Vérvonal (2006) és a Fehér nászéjszaka (2008). Utóbbi két alkotás a hazai Titanic Filmfesztivál díjazottja is volt. Sajnálatos módon viszont legújabb, Amerikában gyártott alkotása semmi eredetivel nem büszkélkedhet.
A Csempészek félig-meddig önremake-nek tekinthető lévén, hogy 2008-ban Kormakur főszereplésével a Reykjavik-Rotterdam című izlandi mozgókép ugyanezt a történetet dolgozta fel. A remake a filmgyártás alapvető, ősi és fontos eleme. Nagyban hozzájárul például ahhoz, hogy bizonyos történetek egészen különböző nemzetek szájízének is megfeleljenek, ezáltal pedig a filmek „szavatossága”, a sztori élettartalma nő meg. Gyakran a feldolgozás sikeresebb, mint az eredeti, még gyakrabban csupán ismertebb lesz, ami nem feltétlenül jelent minőségi javulást.
Chris Farraday (Mark Wahlberg) nyugalmazott csempész manapság tisztességesen megkeresett pénzből éldegél feleségével, Kate-tel (Kate Backinsale) és két fiú gyermekével. Az idill persze nem sokáig tart, hiszen a múlt árnyai a jelenüket sem kímélik. Kate öccse (Caleb Landry Jones) megpróbál Chris nyomdokaiba lépni, ám egy rosszul sikerült "panamázás" során ejti a szajrét, így a rosszfiúk adósa marad. Chrisnek lépnie kell, hiszen a család mégiscsak a család. Elvállal egy utolsó szinte lehetetlen bulit, amivel rendezi a fiú tartozását és megmenti szerettei életét.
Ennél a rövid beszámolónál, már csak a film sablonosabb és ez bizony elkeseríti a legkitartóbb nézőt is. A kliséket egymás után játssza el az alkotó, aminek egyetlen pozitív hagyatéka, hogy Marky Mark alakítása nem esik le a vászonról. A keménykötésű főhős pontosan az a szerep, amit színészi játék nélkül is hozni lehet, Wahlberg pedig "kitesz" magáért. Ugyanazzal a tekintettel töri be a dealer (Giovanni Ribisi, talán az egyetlen értékelhető alakítás) arcát, mint amivel félholtra vert feleségét öleli, vagy a golyózáport szemléli. Chris nagy ötlete – amikor a vízbe dobott sóval telt zsákokban csempészi be a több milliónyi hamis pénzt – is koppintás, amit Sergio Leone gengsztereposzából kölcsönzött az alkotó. Tekinthető intertextnek vagy tisztelgésnek, de valószínűbb, hogy nem jutott más az alkotók eszébe, így ez is csak lefelé húzza a történetet, ami jelen esetben a fenéken is marad. A fordulatok kiszámíthatóak, az alakítások banálisak a történet pedig minden jóindulatunk ellenére is egysíkú.
A Csempészek tipikus példája annak, hogy egy veretes izlandi krimiből, hogyan csináljunk anyagi értelemben sikeres, vagyis sokak számára fogyasztható filmszemetet. Egyéjszakás kalandnak elmegy, de ne lepődjünk meg azon, ha már a mozi kijáratánál elfelejtjük az egészet.
