Az újságíró, mint hős, a jó bajnoka, aki küzd tűzön-vízen át vélt igazáért, végtelen számban feldolgozott filmes téma. Nagyon nehéz hősi pózok és didaxis nélkül filmet csinálni egy tragikus körülmények között elhunyt újságíróról. Az együttérzés közös. Nincs vita abban, hogy értelmetlenek és felháborítóak az ilyen merényletek. De az a kérdés, hogy a dokumentáláson túl mi lehet a filmes cél. Lehet sokkolni a nézőt a tragédiával, lehet kampányolni a drog ellen, vagy lehet szentet faragni az újságíróból. Egyik sem filmes eszköz. A legtöbb, amit egy rendező esetleg tehet, hogy inkább a háttérben marad és igyekszik korrektül bonyolítani a mesét, mely önmagáért beszél.
Joel Schumacher Lapzárta címen vetített új filmje Veronica Guerin történetét dolgozza fel. Veronica lelkiismeretes újságíró: keresi magának az értelmes témát. Elkeseríti a droggal kapcsolatba kerülő fiatalok nagy száma, s elhatározza, hogy felgöngyölíti a szálakat. Nagy halakhoz akar eljutni, ám nem számol a nyilvánvaló kockázatokkal. Élete egyébként idillikus körülmények között zajlik: szerető férj, gyerek, rengeteg barát. A filmet látva azt kell mondanom, hogy szinte burokban él. Saját konfliktusmentes életéhez képest a bűnözői világ feltérképezése nem egyszerű feladat.
Schumacher filmje a szintén kicsit már közhelyes flashback-technikát használja. A Veronica elleni merénylettel indul a film, majd ide is tér vissza, miután megtudhattuk az azt megelőző évek történetét. Veronica a kiskosztümös, mindig jól fésült és jól öltözött, decens hölgy, aki a maga teljes naivitásával közeledik a rossz fiúkhoz. Közben persze rámenős is próbál lenni, de az abszolút jóság köpenyéből nem bújhat ki.
A rosszak ebben a filmben nagyon rosszak. Sokat dohányoznak, szívnak, káromkodnak. Ahogy egy aljas bűnözőt el lehet képzelni. A tiszta és szép Veronica Guerin (Cate Blanchett) ezekkel a sebhelyes arcú, kifejezetten ír-forma fickókkal áll szemben. Nem kérdés, hogy kihez vonzódik a néző.
A történet kriminek nem elég erős, hiszen már előre tudjuk a véget. Mintha a film másfél órája csak arra kellene, hogy Veronica felmagasztaltasson. Sajnos éppen az ellenkező hatást váltja ki a túlzóan tragikus hangvétel. Veronica küzdelme egyre inkább (valószínűleg a forgatókönyv hibái miatt is) nevetségesen gyerekessé válik. A legfájóbb pont a befejezés: ahogyan azt egy ír témájú filmben csinálni kell. Síró hozzátartozók, népzene, a levegőből fényképezett zöldellő ír táj. Ilyenkor illene a nézőnek is könnyekre fakadni.
De sajnos az alkotók nem tudták igazán megközelíteni Veronica figuráját, inkább talapzatra emelték. Így azonban el is veszítették.
