Irakban a helyzet változatlan

Bár John Lennon arról énekelt, adjunk esélyt a békének, Ken Loach sajnálattal értesít, hogy nincs több esély. Marad helyette a bosszú.

Csak látszólag ugyanaz

Politikailag-történelmileg kényes témák esetében akkor van esély valódi mestermű születésére, ha a filmes, bármennyire is ellentmond ez netalántán saját meggyőződésének, már amennyiben ellentmond, igyekszik megmaradni megfigyelőnek, tudósítónak, esetleg magyarázónak, de semmiképp nem látjuk a "kockák között" őt magát, amint öklét a magasba emelve tüntet a Fehér ház előtt. Ez akkor is így van, ha a közvéleményt erősen megosztó ügyről van szó és akkor is, ha az széles társadalmi elfogadással bír. Minden más eset, vagyis a játékfilmbe oltott publicisztika általában sántít és még akkor is kényelmetlen nézni, ha történetesen egyetértünk a mondanivalóval, ugye ne kerülgessük, ez esetben konkrétan azzal, hogy irakiakat kínozni amerikai egyenruhában nem szép dolog. Kétségtelen ugyanakkor, hogy például Oscar bácsi kifejezetten szereti, ha direktbe lépnek fel a jó ügyért. Nem mintha Ken Loach új filmje ilyesfajta babérokra törne. Valójában a fenti bevezetőt is azért hangoltam ilyen szájhúzósra, mert éppen innen nézve nagy szó, hogy a Halál sugárút elegáns, többnyire élvezetes és egyedi. Ez utóbbi egyébként a másik, amire nem fogadtam volna előzetesen, hiszen hasonló témát vetett fel a közelmúltban többek között Brian De Palma a Cenzúrázatlanul – Háború másképp, de még inkább Serdar Akar a Farkasok völgye: Irak c.munkájában – és a sor folytatható. Igaz, és ez azért lényeges, a Halál sugárút konkrétan nem direkt a háborús övezetben játszódik, az ottani képek a film dramaturgiájában az emlékek és a videódokumentációk szerepét töltik be, a valódi események, a nyomozás helyszíne a szigetország.

Rossz helyen, rossz időben

[img id=302829 instance=1 align=left img]És akkor arról, hogy miféle nyomozásról van is itt szó: az Irakban szolgálatot teljesítő Frankie életének egy bombatámadás vet véget. A szomorú, de tisztának tűnő helyzet mögött azonban gyerekkori barátja, Fergus olyasmit sejt, amit eleinte képtelen megfogalmazni, egyszerűen csak megérzéseire hagyatkozva gyanakszik. Frankie ugyanis az utolsó napokban rendszeresen telefonüzeneteket hagyott neki, napról napra egyre kétségbeesettebb hangon beszélve arról, hogy "itt marhára összekuszálódtak a dolgok". A temetésen pedig egy mobilt is kap a kezébe, amiről nem tudni semmit (főként mert arab nyelvre van állítva), csak hogy az elhunyt meghagyta, Ferguson kívül senki máshoz nem kerülhet. Ez tehát a szituációnk, amelyben a különösebb meglepetéseket nem rejtő karakterek mind saját vérmérsékletük szerint törik maguk előtt az utat. Az özvegy szép és sebezhető, Frankie egykori főnökének már a jellemtelenséget sugárzó zakóján is látszik, hogy nem lehet jó ember, az őrült katona tényleg őrült, Fergus pedig kemény mint egy ír futballhuligán. Természetesen utóbbit követjük folyamatosan, hallgatjuk, amint sokszor (de milyen szépen!) mondja, hogy fuck, nézzük, ahogy ellentmondást nem tűrő szúrós szemekkel hengerel le mindenkit, aki az útjába áll, vagyis a vele való azonosulás nem is olyan nehéz. Bár engem speciel irritál az a színpadiasság, amikor felemeli a hangját és szótagolva kiabálja a tutit, hogy aztán azt jól bele lehessen vágni a trailerbe.

Zsinóron rángatva

Vagyis amennyire magával ragadó (néhol szorongató) a brit partok eső áztatta, szürke hangulata, a csodás akcentussal káromkodó keménytökű pofongyárosokkal, annyira maníros néha egy-egy érzelemkitörés előadása, egy a fronton megvakult és most csörgő labdával focizó testvér szerepeltetése, és kiábrándító az olyan jolly joker-megoldás, mint kocsmajelenetben egy ital fölött direktbe kimondani, hogy "az amerikai katonák úgy viselkednek Irakban, mint a vadállatok". Meglehet, bosszúmoziról lévén szó, nem is olyan nagy tragédia a felkorbácsolt hangulat. Egyébként a sztorira nem lehet egy rossz szavunk se, amennyire kell, annyira szövevényes, kétség kívül izgalmas, jól megírt forgatókönyvről beszélünk, amelyben a fordulatok sem maradnak el. Nem egy nagy volumenű, de értékes film, amely nem mindig tudja eldönteni, hogy nézőjére hagyja az érzelmi feldolgozást, vagy inkább kézen fogva vezesse őt ezen az úton. Vagy mondhatnám azt is, amíg amerikai mércével visszafogott és tán kissé steril, addig az európai placcon néhol már így is egy hangyányit hatásvadász. Mint Ken Loach általában.

Kinek ajánljuk?
- Aki kedveli Ken Loach a háborút, az etnikai konfliktusokat és az emberi kapcsolatokat érintő világlátását.
- Aki szereti az agymozgató krimiket.
- Akik alternatívát keresnek a nyári romkomok és animációk mellé.

Kinek nem?
- Aki a hasonlóan moralizáló filmeket még ennél is színesebben-szagosabban, hollywoodi módon tálalva kedveli.
- Aki unalmasnak találja az újabb és újabb összeesküvés-elméleteket.
- Aki szerint ez az "irakozás" már szinte az exploitation egy szubzsánere kezd lenni.

8/10