Olivier Assayas a svájci hegyek közt kényszeríti önvizsgálatra a modern időkben sodródó idősödő színésznőt, Juliette Binoche-t. Többszintű önreflexivitás, árnyalt melankólia, gyönyörű képek egy intelligens filmben, melyben még Kristen Stewart is jól játszik.
Mit tehet egy középkorú színésznő, ha a színdarabban, melynek fiatal csábító karaktere tette híressé, most a femme fatale-nak kiszolgáltatott idősebb nő szerepét ajánlják fel neki? Az egyszerű, de sokatmondó alaphelyzet Assayas (Irma Vep, Május után) keze alatt szövevényes, finoman melankolikus drámává dagad. Maria (Binoche) kitartóan küzd a feladattal asszisztense, Valentina (Stewart) oldalán, átélve a lehetséges érzelmek és szerepek teljes skáláját: gyászolja a darab szerzőjét, egykori mesterét; egyszerre irigyli és lenézi leendő partnerét, az ifjú amerikai botrányhősnőt (Chloë Grace Moretz); asszisztensének egyszerre próbál a főnöke, páciense és édesanyja lenni. A büszkeség, kétségbeesés, dac fázisai izgalmas felvonásokra osztják a művet.
A nyitókonfliktusból sokfelé el lehetne indulni, s a rendező-forgatókönyvírónak sikerül minden lehetséges utat felvillantania – csodálatos, mennyi minden fér bele két órába. Az (ismét) önreflexív film realista ugyan, mégis teret enged a misztikumnak, a babonának. A helyszín önmagában kiváló terep erre, hiszen a címadó mesés felhőképződmény egészen hihetetlen látványt nyújt a magas hegyek között: egyszerre félelmetes, lenyűgöző és titokzatos. Nem mellesleg Sils Mariában kezdődött Nietzsche őrülete, amikor extázisba esve meglátta az örök visszatérés vízióját. A filmbéli körkörösségre, csakúgy, mint a baljós előjelekre, a kiszámíthatatlan fiatal fruskára és Valentina eltűnésére kaphatunk racionális magyarázatot, de tekinthetjük a csendes téboly fokozódásának is. Mariát frusztrálja, hogy új partnerében fiatal önmagára ismer rá – egyúttal retteg tőle, hogy emiatt rá is ugyanaz a tragikus sors vár, mint az egykori színdarab másik színésznőjére.
A Sils Maria felhői azért rendhagyó filmélmény, mert nagyon sokrétű, így több értelmezési lehetőséget kínál fel – egyszerre szól az öregedésről, generációs és kulturális konfliktusokról, önmagunk megismeréséről, a cirkularitásról, napjaink sztárrendszeréről. Külön öröm a gyönyörű kísérőzene: Pachelbel D-dúr kánonja szintén az ismétlődésről szól, rengeteget ad hozzá a film hatásához. önálló életre kel. Assayas úgy tud elgondolkodtató lenni, hogy közben nem érezzük túlzottan példázatosnak vagy terheltnek filmjét. Fordulatos, kicsit keserű, de mégsem depresszív mű a Sils Maria felhői, mely hetekig velünk marad.
