Az Oscar-szezon egyik szenzációja, Alejandro González Iñárritu legjobb rendezése, Michael Keaton régen kiérdemelt, nagy alakítása: a Birdman nagyot és sokat mutat. Még akkor is, ha túlságosan tudatában van nagyszerűségének: még be se fejezte, amit elkezdett, máris kéreti a virágot az öltözőjébe.
Én vagyok a Denevérem... öööö... a Madárember.
Vannak filmek, melyek ilyenek: már amikor készülnek, akkor tudni vélik, mi lesz belőlük. Sőt, Iñárritu már az alapötletnél katartikus állapotba kerülhetett, vagyis attól érezhette már előre nagyon jól magát, hogy lesz egy olyan, briliánsan kitalált munkája, ami arról szól, hogy milyen az, amikor nem vagy hajlandó felfogni, hogy véged van – azaz, milyen az, amikor azért nem tudod felfogni, de még inkább elfogadni, hogy neked annyi, mert egykor olyan magasan voltál, hogy mindenki madárszarnak tűnt onnan fentről. S most te vagy az a madárpiszok, ami vissza akar jutni a saját egykori seggbe. Te akarsz lenni a Madár. Michael Keaton, az igazi, nem az, akit frenetikusan alakít persze, anno mégiscsak ilyen volt – hisz ő volt Batman. S bár Keaton, amikor villanthatott, villantott is nagyot (gondoljunk csak arra, milyen volt például a Jackie Brown nyomozó-szerepében), olyan gigasztár sose lehetett többet. Micsoda egybeesés, nemde? Az ilyenekért szoktak Oscart osztogatni. Reméljük, adnak is majd (a Golden Globe kevés). Azért lenne jó, ha adnának neki, mert azon felül, hogy Keaton nem nyomja fullba a kretént, az ilyesfajta kitárulkozás jót tesz mindenkivel – a nézővel is, mert végre (vagy mondjuk azt, újfent) kicsit tényleg igazolva érezhetjük a tényt, hogy a színész is csak ember. S reméljük Keaton karrierjével is, mert tényleg piszok jó színész az ürge.
Én vagyok a nagy rendező!
Na, de persze ne csak Keatonról beszéljünk, hiszen a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) – nyilván azért ilyen művészi az alcím egyébként, hogy ne gondolja senki azt: ez egy „olyan” szuperhősfilm –, az a mozi, amely legalább annyira szól a rendező formai bravúrjairól, mint a címszereplő tökéletes játékáról. Iñárritu még sose volt ilyen önzetlen, mármint abban az értelemben, hogy a Korcs szerelmek, a 21 gramm, a Bábel és a Biutiful rendezője még sose gondolkodott ilyen kicsiben. Miközben persze megint nagyban gondolkodik, leginkább saját magában, úgyhogy ez is csak csibészkedés. A film nagy százalékában egy színházban vagyunk, a szeretve gyűlölt Broadway-n, semmi moralizálás a Föld körül, ahogy Innaritu eddig szerette, semmi több szálon futás. Na de kérem, azért az ego, az ego marad! Ide is kell ám valami epikus, valami hú meg há! És van is, persze. Ott van például az egyetlen snitt illúziója, ahogy Iñárritu elhiteti velünk, hogy nincs vágás: úgy kavargunk a színházban bent, meg a színházból ki és be, mintha valami Tarr Béla-pólós független csodagyerek bekapott volna némi ekit, de vágni, azt ebben az állapotában se akaródzott neki. Na és vannak még savazós odamondások a sóbiznisznek, néhány érdekes futam az öregedésről, apaságról, önzésről és magamutogatásról – no és van még egy olyan gigászi akciójelenet is a film végén, amilyet artmozi tán sose pipált a mozitörténetben.
Én vagyok a nagy film!
Szóval, van itt minden. Minden, amitől egy film, film. Meg van benne más is. Filmzene gyanánt végtelenített dobszoló, imádnivalóan lepukkant Emma Stone, felszabadult és elszabadult Edward Norton – és persze mindez, ezek is, meg a fentebb említettek is úgy vannak benne a Birdmanben, ahogy azokban a jelentős filmekben lenni szoktak, amelyeket már eleve azért forgattak, hogy jelentős filmek legyenek. És most kicsit se gonoszkodom ám: mert az egy dolog, hogy valaki-valami mit akar – az igazi menőség az, ha az akarásnak legalább megközelítőleg az is lesz a vége, amit akartak, hogy legyen belőle. Iñárritu pedig, tulajdonképpen, megcsinálta. Nyugodtan elszállhatott magától. Elvégre volt neki egy igazi szuperhőse hozzá!
Kinek ajánljuk?
- Aki szereti a felkapott filmeket.
- Aki az olyan felkapott filmeket szereti, amelyek meg is érdemlik, hogy felkapják őket.
- Aki szerint a szuperhős is esendő.
Kinek nem?
- Aki szerint csak az nem tud a csúcson maradni, aki nem akar.
- Aki semmi olyat nem néz meg, amiben egy embernek szárnyai vannak.
- Aki szerint minden ilyen film csak felesleg értelmiségi nyavalygás.
9/10
