Isten hozott az Isten háta mögött

Bergues kétségtelenül Franciaország legeslegészakibb pontja, híres látványossága a harangtorony, az UNESCO a világörökség részének is nyilvánította, de Dany Boon rendező-színész mégis úgy érezte, hogy honfitársai (továbbá a külföldiek és sokan mások) nem értékelik kellőképpen szülővárosát. Csupa ostobaságot gondolnak az "északiakról": hogy isznak, mint a kefekötő, megalapozatlan előítéleteiket álságos megbocsátó grimasszal is súlyosbítják - ilyeneket. Némileg cáfolni látszik mindezt, hogy Boon vígjátékát (megdöntve a Titanic rekordját) úgy húszmillió francia nézte meg, noha az nem szól egyébről, mint hogy a "déliek" lesajnálta Bergues valójában egy helyes kis városka kockás terítős sörözőivel, büdös sajtjaival és barátságos lakóival.
A bürokrata Philippe (Kad Merad) Louis de Funés és Pierre Richard köpenyéből bújt elő, csak még elődeinél is meggyötörtebb arccal. Különösen akkor gyülekeznek sötét karikák a szeme alá, mikor a Cote d'Azur helyett az Északi-tenger mellé helyezik át (mint Pomócsit Bogdányba).
A helyzetkomikum az érthetetlen északi dialektusból adódó verbális félreértésekből (elismerésünk a fordítóknak), valamint az előítéletek manapság elvárt kifigurázásából fakad. De még az ostoba általánosítás kigúnyolása sem bántó, hiszen a büntetésből északra száműzött kispolgár csak addig érzi rosszul magát, míg meg nem szabadul előítéleteinek béklyóitól.
A lokálpatrióták tisztelete és tán a szentbeszédek viszonylagos hiánya állhat az Isten hozott az Isten háta mögött francia sikere mögött. Egyéb aligha.