Az lett volna furcsa, ha nem jön a világba egy ilyen Rick Riordan fazonú író, aki látja a Harry Potter sikerét, és rögtön belekezd valami hasonlóba. Csak Riordan gátlástalanul használja a mitológiát is. Talán nem is kell emiatt háborogni, akármilyen nevetséges is, hogy Poszeidón félvér fia Amerikában tanul egy erdei gimnáziumban.
Az lett volna furcsa, ha nem jön a világba egy ilyen Rick Riordan fazonú író, aki látja a Harry Potter sikerét, és rögtön belekezd valami hasonlóba. Átlagos gyerekek, hétköznapi névvel, varázslatos iskolában. Harry Pottert egyszer biztosan meg fogom érteni, most még csak ott tartok, hogy ha bármi szorult helyzet van, akkor feltűnik egy természetfölötti képességekkel rendelkező lény, aki pont azon a szorult helyzeten tud segíteni. Körülbelül ennyi logika van a Riordan-könyvekben is: vagy sikerül a csoda, vagy nem, attól függően, hogy a történet továbblökdösése szempontjából melyik a hasznosabb. Így azért nem nagyon nehéz ifjúsági regényeket írni.
Van természetesen még egy Riordan-trükk, és ez a mitológia gátlástalan használata. Talán nem is kell emiatt háborogni, akármilyen nevetséges is, hogy Poszeidón félvér fia Amerikában tanul egy erdei gimnáziumban, legalább a nevekkel és a görög mitológia alapvetéseivel megismerkedhetnek az olvasók, Kronosz, Zeusz, Poszeidón. Lehet, hogy Rick Riordan szándékai tisztességesek, bevezetés a szebb irodalomba. Aki a Percy Jackson-történetekben olvas Kheirónról, az talán jobban érti Updike-ot, és nem hüledezik azon, hogy egy középiskolai tanárnak négy lába van.
Csak hát túl nagy a siker, a végén nem Updike-ot filmesítik meg, hanem Riordant, és a kentaur egész valószerűnek hat a kis tweedmellényében, mellette pedig Dionüszosz a szebb napokat látott, és még szebbeket érdemlő Stanley Tucci. A fiatal félistennövendékeket játszó színészek mind betegesen kék szeműek, a történet pedig kedélyesen bonyolódik a maga tökéletesen értelmetlen logikája szerint, a varázseszközöket csak addig használják, amíg ki nem keverednek a bajból, aztán jaj, bocs, beleejtettem a tengerbe, mondja az ifjú küklopsz a szeleket tartalmazó termoszról. Ennél azért Homérosz ügyesebben dolgozott. Humoros szándékkal kevergélik a mitológiát és a valóságot, Hermész közli, hogy Hermes nyakkendőt visel, és valakinek a nyomát követve bejárják az egész Hádészt és Clevelandet. Mit mondjak, olümposzi tréfa, kacagnak az istenek. Van egy pont, ahol már fölszólalnék, mert küklopszból volt bőven. Ha ennek ellenére úgy döntenek, hogy Polüphémosz játszik ebben a történetben, akkor baj van, mert őt Odüsszeusz megvakította, egy szemének sem kellene lennie. Aztán rájövök, hogy talán ez a csapda, nem a gyerekeknek készült a film, hanem a kísérő felnőtteknek, akik egy ilyen felfedezés után roppant műveltnek érezhetik magukat.
Ami miatt mégis szívből utálom a filmet, az a gyávasága. Annyira nem akarnak senkit sem elszomorítani, hogy állandóan mindent visszacsinálnak benne, az összes halott föltámad, ki ezért, ki azért, a harmadik eset után már kabaré az egész, és akkor még jön a negyedik és ötödik is. Ha már annyira szívükön viselik az új generáció nevelését, legalább azt is elmondhatnák a bő másfél órában, hogy minden megbocsátható, de nincsenek ilyen csudás fordulatok, ami megtörténik, az megtörténik, és ha miattam történik, akkor felelős is vagyok érte. Bár azt is elfogadom, hogy aki így gondolkodik, az nem készít ennyire értelmetlen filmeket.
