A szandálfilmeket ugyan nem az eszükért szeretjük, de a gondolkodás nélkül egymásra hányt klisék egy ponton maguk alá temethetik még a faék egyszerűségű izom-esztétikát is. Ezúttal pár látványos csatajelenet, néhány kiváló színész, valamint Dwayne „The Rock" Johnson mázsás bicepszei végzik a kliséromok alatt.
Akkor érzem, hogy valami nagyon nincs rendben a filmmel, mikor a monumentálisnak szánt finálé közben csak arra tudok gondolni, hogy mennyivel jobban járt volna mindenki, ha a vérszegény mellékszerepekre elpazarolt John Hurtot és Ian McShane-t beküldik egy üres szobába, és okostelefonnal felveszik a rögtönzéseiket. Vagy akár meg sem kell szólalniuk: a feszültségmérő kiakadásához bizonyára az is elég lett volna, ha csak elszántan farkasszemet néznek cirka száz percen keresztül, a stúdiónak pedig egy rakás pénz maradt volna ráadásként a számláján.
Persze most rém igazságtalannak tűnhetek, hiszen a Herkulestől nyilván senki nem vár bergmani mélységeket vagy katartikus drámát, de azért nyomokban mégiscsak tartalmazhatna működőképes cselekményt, aminek hiányát épp a két gyűrött arcú brit színészlegenda súlytalan jelenléte domborítja ki fájdalmasan. Pedig a Steve Moore képregényéből kölcsönzött ironikus alapötlet még nem is volna rossz narratív ugródeszkának: a marketinges érzékenységgel megáldott, saját mítoszából hasznot húzó Herkules jól illeszkedhetne a nagyobb realizmusigénnyel újrafazonírozott „szuperhősök" sorába, Bond, Batman vagy épp Robin Hood nyomdokaiba lépve ezzel.
A szellemes alapötletet azonban csúnyán túlpörgetik a forgatókönyvírók, ami különösen annak fényében bosszantó, hogy a fináléban végleg fel is áldozzák a heroikus pátosz oltárán. A demitologizálás tehát itt nem kulcsmomentum, pusztán egy túlburjánzó díszítőelem a hamísítatlan hollywoodi hőseposz tucat-homlokzatán.
Sebaj, mondhatnánk, hisz még mindig ott van nekünk „A Szikla", a maga schwarzeneggeri jelenlétével, valamint a látványos csatajelenetek is, melyek dicséretesen távol tartják magukat a 300-imitátorok bajnokságának népes mezőnyétől. Herkules papírmasé-karakterét valóban el is bírná a film, talán még azokkal a borzalmas flashbackekkel együtt is, mely a hősünket kísértő tragikus emlékeket hivatottak feleleveníteni. Johnsont nyilván nem a Sztanyiszlavszkij-módszer, hanem a napi hat óra súlyzózás és a pankrátor-múlt hitelesítette a szerepre, szóval ennél nagyobb színészi elvárásokat nem is érdemes támasztani felé. Hűséges csapatának tagjai azonban ugyanolyan egydimenziós karakterek, mint ő maga, csak épp nem nyújtanak semmi hozzáadott értéket a fizikai megjelenésükkel – így esztétikai ellenszolgáltatás nélkül kell végigszenvednünk az egy-egy szóval leírható motivációik és konfliktusaik kiteljesedését.
Akciótól-akcióig rutinosan átvészelve még mindig lehet ebből egy hibátlan nyári popcornmozis élmény, gondolhatnánk. Ez igaz is a játékidő középső fertályára, ahol két nagyszabású csatajelenet követi egymást viszonylag gyorsan, kevesebb agyzsibbasztó dialóggal kibélelve. A harcok itt valóban üdítően látványosak, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nincsenek szemérmetlenül szanaszét stilizálva, ahogy az a mai divat szerint szokás. A szufla azonban láthatóan elfogy a fináléra, avagy, kissé pontosabb sportmetaforát használva: a táv közepét ígéretesen meghúzó sprinter egy szempillantás alatt összeesik a hajrában – márpedig a célvonal innen még nagyon messze van. A végkifejlet felé közeledve ugyanis olyan szédítő sebességgel kezdik el egymást követni a blőd fordulatok, a patetikus szenvelgések és a kínos beszólások, hogy végül semmi nem marad a játékidő derekán megszerzett lendületből. Sovány vigasz, hogy a film még így is nagyságrendekkel nézhetőbb, mint idei riválisa, a Herkules legendája, melynek már az előzetese is büntetéssel ér fel.
Dwayne Johnson gyerekkori álma, hogy eljátszhassa Hekulest, mindenesetre teljesült, és semmi kétségünk nincs afelől, hogy – akárcsak a görög félisten – az álomgyár egyik legjövedelmezőbb zsoldosa is testsúlyának többszörösét fogja ezért aranyban hazavinni.
