Miután a nemzetközi hírnevet szerzett rendező, a filmművészeti gondolkodás és nyelv megújítója markáns fejezetet kezdett írni a hazai mozgóképkultúra történetében, jó néhányan felhördültek: a Mester makacs tudatossággal a múltba menekül, áthallásos üzenetei vitathatóak, tematikai repertoárja egyirányú.
Aztán telt-múlt az idő. A Szegénylegények, a Csillagosok, katonák, a Fényes szelek, A még kér a nép és más alkotások szerzője, akinek mellesleg egyik legdicséretesebb erénye a közéleti érdeklődés, egyszer csak az "itt és most" helyzeteit kezdte vízióiban elénk tárni. Nem az Oldás és kötés stílusát folytatta, hangot váltott, eszköztárát felfrissítette. A társadalom közben megváltozott, a korábbi normák felbomlottak, a hajdani lázakból szinte nem maradt semmi. Jancsó Miklós - persze ő sem volt azonos egykori önmagával - körülnézett a terepen, és úgy találta: ahhoz a kusza valósághoz, a nyomasztó bizonytalansághoz, olykor intézményesített őrülethez, ami nálunk eluralkodott, leginkább a gyilkos irónia hangvétele illik. A hatalom kegyetlen mechanizmusait már többször megjelenítette, most a napfogyatkozások vannak soron. A helyezkedések, a taktikázások, az árulások, a lepusztultság, a kiszorítócska.
Az Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél - akárcsak előzményei, a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten és az Anyád! a szúnyogok- megint vidám-keserű lenyomat szép új világunkról, melyet - ez a változatlan koncepció - csakis könnyed felszabadultsággal, játékos derűvel, vidám mókázással, önfeledt dalolászással, vad odamondogatásokkal, síppal, dobbal, nádi hegedűvel lehet elviselni. "Sztori" megint nincs, helyette jelenetek, különszámok, monológok, hangulatok reprezentálják a közérzetet, s a képzeletbeli sorsszínpadon elvonulnak előttünk a már-már cirkuszi show főszereplői. Köztük a rezonőr szerepet (is) betöltő modern Stan és Pan-kettős, az elválaszthatatlan Kapa-Pepe páros (ezúttal pincérszerelésben). A Hősök tere szédítő magasságában kezdődik a kalandozás, s eljutunk egészen a Niagara-vízesésig, mely a fináléban a vágyak, az álmok, a megtisztulás zuhataga. Közben tréfák petárdái robbannak, mókás versikék hangzanak el, szaftos indulatszavakat hallunk, s felidéződik a klasszikus Jancsó-arzenál számos mozzanata, a halál és a feltámadás, az évődő szertartások, a szerelmi játszadozás, a fegyverek keringője. A lángok emésztette sportcsarnok, egy ócska roncshajó adja a "couleur locale" durva báját. Maga az őszbe csavarodott fejű J. M. is felbukkan két jelenetben (jó hagyomány ez, sokan követik élvezettel, hadd törjék a fejüket az értelmezésen a hígagyú kritikusok) - s még le is törli arcáról a sercintést, mellyel kedvenc szereplője áhítatosan megtisztelte. "Ki ez?" - szól a kérdés, "Tudja a f..." ? ilyen a válasz. Öniróniából jeles. A film csúcspontja a hosszú futás az asztal körül, a pincérek muris maratonja. A gyakorlóedzés "filózó" szövegében a szép új világ törvényére figyelmeztetnek a film készítői (forgatókönyv: Hernádi Gyula, Jancsó Miklós, Grunwalsky Ferenc): csak nem megállni, folyton rohanni, versenyben maradni, aki feladja, azt eltapossák. Kapa és Pepe győzi szusszal...
Az élményt igazi zenei kavalkád színezi (Kispál és a Borz, Állami Népi Együttes, Burzsoá Nyugdíjasok, Lyuhász Lyácint Bt. zenekar stb.: fantasztikus a felvonulás!). Grunwalsky Ferenc hangulatos képeket komponált, a színészek - nemcsak Mucsi Zoltán és Scherer Péter - lubickolnak a játékban. Egyszóval: nevessünk azon, ami körülvesz bennünket. A módszer néhányszor már bevált. Titkon azért reménykedünk benne, hogy eljönnek azért azok az esztendők is - Jancsónál alkalmasabb interpretátor elképzelhetetlen az áhított változás megörökítésére -, amikor Kapa és Pepe, a kedves bohócok végre komolyan vehetik egymást és azt a társadalmat, amelyben jó lenne élni.
