Az iráni hullám

Miközben a sajtó Irán vélt háborús készülődésének propagandájával van tele, az iráni film – úgy tűnik – túlélt mindet, iszlám fundamentalistákat, polgár- és "normál-" háborút, és köszöni, jól van. A minap ért véget éppen az idei, 2012. évi Oscar-díj puccparádéja, ahol a Legjobb idegennyelvű filmnek járó szobrot szintén iráni film, az általam is már méltatott Nader és Simin – Egy elválás története nyerte, de szinte évtizedek óta nincs olyan nívós filmfesztivál, ahol egy-egy iráni film ne kapna valamilyen elismerést. Az irigykedő hangok szerint természetesen túlreprezentált és felülértékelt Irán filmművészete, a rajongói viszont az eszköztelenségében tiszta hangot, a varázsos költőiséget, vagy éppen a finoman, de lényeglátóan kritikus reáliát üdvözlik benne. Természetesen, itt sem lehet általánosítani, hiszen ahány iráni filmes, annyi látásmód és annyi világ, így ha "iráni hullámról" beszélünk, az semmiképpen nem jelent valami egységes, arcvonalba fejlődött stílust, hangot, képet, bármit. Talán csak annyit, hogy ha iráni filmről esik szó, az igazán igényes filmrajongónak fel kell kapnia a fejét. Moreza Farshbaf Gyász című filmje sem lesz akármi, majd meglátjuk. Farshbaf mögött amúgy nem kisebb személyiség, mint Abbas Kiarostami áll, aki a világhírű Guardian című újság szavazásán jelenleg a világ 6. legjobb filmrendezője, őt csak Lynch, Scorsese, Coenék, Soderbergh és Malick előzi meg. Imponáló lista, nemde? Mindenesetre, Kiarostami helyezése jól reprezentálja az iráni film erejét, hatalmát és elismertségét a világ értelmes, befogadó részén…

A tiszta hang

[img id=357029 instance=1 align=left img]Már a film címéből is következtethetünk arra, hogy ez a film sem lesz egy szánkba repülő sült galamb, és valószínűleg látványzuhatag sem fog elkápráztatni. Gyász – sötét, komor, baljós hangulatú szó, hasonló jelentéstartalommal. Ennek mintegy megfelelve, szinte teljes sötétségben kezdődik a film. Csupán egy pár egyre hevesebb veszekedését halljuk, aztán ajtó csapódik és csend. Lassan oszlik a sötétség, ahogy a nap kel fel, és akkor látjuk, hogy egy fiú fekszik egy ágyon, óvón magára húzva takaróját. Éles váltással az iráni táj rideg kopárságában is csodás lankáin és meredekebb hegyoldalain kanyargó utat látjuk messziről, melyen egy autó halad porkígyót húzva maga után. Látjuk hosszan a kocsit, és olvassuk a párbeszédet, amely egy férfi (Kamran) és egy nő (Sharareh) között zajlik, ahogy az üres fecsegésből zsörtölődésbe, majd megint veszekedésbe fordul, látjuk, olvassuk, de nem halljuk. Csak a hegyi utakon poroló autót látjuk hosszan. Aztán megint éles vágással megtudjuk, mi miért van minden így, ahogy. Farshbaf is azon az eszköztelen, tiszta hangon mesél, ami nagyban jellemző a legtöbb iráni filmre. Van (még) türelme képet mutatni, hisz a kép erejében és hisz a nézőben is. Tiszteli annak intellektusát és hiszi, hogy érdeklődően ül be filmjére. Semmit nem rág bele a szájába. Jó hosszan mutatja a némán száguldó autót, hadd zötykölődjön bele a filmbe az összes néző, hadd tisztuljon ki a feje. Az utazás, az "úton levés" számos keleti filozófia szerint kegyelmi állapot, ilyenkor kiürül a szív és a szellem, mintegy teret engedve új gondolatoknak, érzelmeknek. A film végére aztán, némi viszontagság árán, de az autó és közben megismert utasai is megérkeznek valahová, anélkül, hogy bármilyen kényszerű történettel traktált volna a tehetséges filmes, valamint arra is választ kapunk, vajon miért éppen Gyász a film címe.

Elterelések, alagutak, hangok és zajok

Egyik központi motívuma a filmnek, hogy az autó és utasai útjuk során állandóan forgalom-elterelésekbe futnak, ha éppen nem az autó meghibásodása miatt kényszerülnek útvonaluk módosítására. Azonkívül, hogy az első ilyen "elterelés" milyen fontos dramaturgiai funkcióval bír a film egészére nézve, maga az út viszontagságossága is pompásan szimbolizálja szereplőinek sajátosságát, relatív "hendikepjét". Az "alagút" szintén, ahogy a filmben egyedi jelentéstöbblettel ruházódik fel. "A zene, a zajok", illetve hiányuk, a sorozatosan ismétlődő megállások, ahogyan fokozatosan megismerjük valójában miért szükségesek… Farshbaf első filmje a Gyász, azonban kockáról kockára, képről képre, jelenetről jelenetre alaposan átgondolt és összefogott, komplex munka. Mindemellett elbűvölően tiszta, légies, ám gránitsúlyú költészet is, amilyet manapság már tényleg szinte csak iráni filmben láthat az ember.

Kinek ajánljuk?
- Az iráni filmek barátainak.
- Akiknek a film még lehet szellemi kaland, sőt, kihívás, nemcsak puszta szórakozás.
- Akiknek csömörük van az átlagos mozik átlagos kínálatától.

Kinek nem?
- Akik a pénzükért feltétlenül szórakoztatást várnak.
- Akik szerint izgalmas és csavaros történet nélkül nincs film.
- Akik számára a 3D-filmek jelentik a csúcsmozi-élményt.

9/10