A tabutörések morbid halmozásában rejtőzhet fantázia: az Apa ég! például úgy figurázná ki az esküvői forgatagban zajló komédiák kliséit, hogy közben azok nyálfaktorát egy érzelmi töltettel rendelkező tanár-diák párkapcsolattal ellenpontozná. Adam Sandler azonban – egy biztos kezű direktor híján – továbbra sem rendelkezik a polgárpukkasztás határainak beható ismeretével, így legújabb "rétegfilmjét" is csak jó szándékú kudarcként érdemes elkönyvelni.
Az Apa ég! hajmeresztő felütése a kamaszkor egyik legáltalánosabb vágyálmát váltja valóra. A kisdiákok ifjonti hévvel nem restellnek gyengéd érzelmeket táplálni a szimpatikus tanár néni, illetve bácsi iránt, ám az adott komédiában – a mindenkori normákra gondosan (például a gyerekszereplő szemszögének kizárólagosságával vagy közismert mémek alkalmazásával) ügyelve – a vonzalom kölcsönössé válik. A tiltott légyott(ok)ból ráadásul nem várt gyümölcs fogantatik, s miközben a pedofil pedagógusnő már a börtönben csücsül, az ifjú botrányhős a gyermekneveléssel bajlódik. A csemete felnőttként (Andy Samberg) azonban megtagadja múltját, így amikor az adóhatóság látóterébe került, lecsúszott apja (Adam Sandler) beállít az esküvői előkészületekre, igencsak meglepődik.
A tabutörés titka akár meg is zabolázhatná az ismerős bonyodalmat, a rendezői székben ülő Sean Anders azonban képtelen szorosan fogni a komikushad gyeplőjét. A különc főhős természetesen felszínre hozza a násznép elfojtott ösztöneit, ám tevékenysége jószerivel csak bemelegítő gyakorlatként funkcionál, amelynek keretében Sandler önfeledten ökörködhet aktuális pajtásaival. Vanilla Ice önmaga paródiájaként tetszeleg, az exhibicionista Luenell előszeretettel mutat be rúdtáncot, a bolondozásban szakavatottabbnak számító Nick Swardson (Kellékfeleség, 30 perc vagy annyi se) pedig szolidarítva trógerkedik; s még sorolhatnánk. Az őrültségben ráadásul nem ismernek határt, így aztán hamarjában sokasodnak a testnedves gagek, a szexuális, valamint a faji túlkapások. Néhány megosztó poén kedvéért az alkotók elsiklanak a motivációk mellett, ráadásul az apa-fia kapcsolat érzelmi faktora még gyengélkedik is.
A karakterhálózat lefixálását követően azonban varázsütésre alkotói koncepciók rajzolódnak ki. A korábbi gagek visszafogottabb darabjaiból (pl. sörbontás a legelképesztőbb helyzetekben) több vissza is tér, s jellemformáló tulajdonsággá "nemesedik". A faji előítéletekre alapuló humor áldozatai visszavághatnak, s a katonafigura (Milo Ventimiglia) titkának kitudódásával az alkotók még a kiparodizált hadseregnek is békejobbot nyújtanak. S hogy az időnként elharapódzó testnedves poénokról sem felejtkezzünk meg: mintha kizárólag a házasság szentségének megbecstelenítésére hívatnának, szervesen kapcsolódva a romantikus komédiák esküvő-jeleneteit megidéző azon klisékhez, melyeket Adam Sandler bizarr különítménye – hol újabb tabutörésekkel, hol a lecsúszott sztároknak szánt retro mázzal – egytől-egyig porig gyaláz.
Nem véletlen tehát, hogy a háttérben egy merőben szokatlan tanulság is körvonalazódik a szerelem kifürkészhetetlenségéről. Míg a hollywoodi látszatromantika lelepleződik, addig a tanár-diák párkapcsolat – melyet a 65 évesen is szexis Susan Sarandon bevállalós cameojával vérteztek fel – legyőzhetetlen románcként sejlik fel. Emiatt a jóravaló célkitűzés menyegzői romhalmazáról – ha nem is emelt fővel, de – csekélyke siker birtokában távozhat a nagyközönséget megosztó komikus és az elfeledett fehér rapper.
Értékelés: 4/10
