Mind a két szavát külön-külön is idézőjelbe tehetnénk Oliver Stone új filmje címének. Mulatságos arról hallani, hogy ennek a mókás filmnek imitt-amott komolyan vették akár a címét is: Született gyilkosok.
Teljesen fölösleges arról vitázni e film kapcsán (amúgy talán nem), hogy gyilkosnak születik-e valaki, vagy azzá nevelődik társadalmi környezetétől, hogy a génjeiben hordozza-e rosszaságát az ember, vagy tanulja, mint az élet dolgait általában véve. Ez a film stilizált világot hoz mozgásba (a mozgáshoz értve a keltett hangrezgéseket is). Két óra tíz perces stílusgyakorlat, az a lényegi jellemző, hogy nem vonatkozik közvetlenül a való világra, az amerikai társadalomra, az emberi társadalomra, hanem csupán közvetve, a popkultúra formavilágán, eszköztárán keresztül. Az erőszak itt képregényerőszak, szappanopera-erőszak, vagyis a gyermeki fantázia szűrőjén áteresztett, fölnagyított, mesévé eltúlzott, és ami fő: nem eredeti erőszak.
Arthur Penn Bonnie és Clyde-ja, amely pedig a harmincas és negyvenes évek gengszterfilmjeiben kialakított mítoszba ágyazta eleve a múltban játszódó történetét, a nézőtéren ülők tapasztalataitól meg erősítve, közvetlenül vonatkozhatott társadalmi jelenségekre, típusokra, problémákra. A Született gyilkosok csak annyiban korunk Bonnie és Clyde-ja, amennyiben szintén egy szerelmespár bűnözik benne, s a sztori szerint szintén mitikus rajongást képes tetteivel kiváltani az amerikai átlagemberek tömegéből.
Máskülönben ég és föld a különbség Mallory és Mickey története meg Bonnie-é és Clyde-é közt.
Apropó, Oliver Stone megelőző filmjének épp ez volt a címe: Ég és föld. Utánanézhet, aki akar (merthogy nemrégiben került nálunk videoforgalomba): a balul sikerült stilizáció mintapéldája. Vietnam traumáját igyekszik érintgetni amerikai és vietnami oldalról egyaránt ennyi lassítást és "mindhalálig zenét" rég láttunk funkciótlanul, valódi művészi feldolgozás helyett mozifilmben. Majdhogynem nézhetetlen opus. De tanulságos, most visszapillantva rá. Stone okos ember rájött, hogy ha már a valóság helyett a mítoszt akarja mozgóképpé gyúrni, a tényleges társadalmi alapanyag helyett csupán annak stilizált képét kívánja vonatkoztatási alapul adni nézőinek, akkor helyesebben teszi, ha nem közvetlen valóságképet munkál meg, hanem a keze ügyébe adódó félkész anyagot munkálja meg teljes technikai tudása villogtatásával: a képregényektől a tévéshow-kig, a szappanoperáktól a nyomtatott képes hírmagazinokig egész jól bejáratott hadsereg képes szállítani moziművéhez az effélét. S az ő tehetségét jelző kézjegye is jobban mutat a mítosz földolgozásán, semmint a valóság mítosszá változtatásának igencsak kockázatos rajtakapható műveletéből kikerült végterméken.
Így nézve, mulatságos, briliáns popkulturális termék Stone új filmje. Színészei veszik a lapot, pontosan érzik a stílust:
Woody Harrelson mint Mickey és Juliette Lewis mint Mallory kiváltképpen. De a többiek is, köztük első helyütt a tv-személyiséget alakító Robert Downey Jr., akit utoljára egy sikerületlennek elkönyvelt Attenborough-film, a Chaplin címszerepében is kimagaslóan jónak láthattunk.
Csak a trükkökből, a klip módjára vágott jelenetsorokból lesz elege az embernek egy idő után, amikor már nincs új, csak ismétlődik a technikai játszadozás.
Akkor egy kicsiny unalom következik. De minden filmnek vége van egyszer.
Aki teheti, a budapesti Sport moziban nézze meg a film eredeti hangú, feliratos változatát. Éspedig azért, mert a Lajtától keletre itt szerelték föl most elsőül az Amerikában 1992 nyarán bemutatott új mozi-hangtechnikai bámulnivalót: a Dolby Stereo Digitalt. Ez olyan minőségi ugrás a valóhűség irányába, mint a CD- hangzás a lemeztechnikában. Más kérdés, hogy mi a csudát akarhat itt ez a szó: "valóhűség". Akkor volna értelmes, ha a mozidarab, amelyre alkalmazzuk, csakugyan a valóságot akarná minél hívebben visszaadni. Oliver Stone filmje esetében szó sincs erről.
