Egy akciófilm, amiben nem csak az akció tombol, hanem van agya és meg is tud lepni.
Egy nagyköltségvetésű, a nyár elejére beütemezett, Tom Cruise főszereplésével készült sci-fi akciófilmtől legfeljebb azt várja az ember, hogy látványos és legalább részben izgalmas legyen. A holnap határa ezt messze, messze túlteljesíti.
Akármi lehetett volna
Tom Cruise eddigi sci-fijei (Világok harca, Feledés, Különvélemény) viszonylag jól teljesítettek, Doug Liman munkái pedig az erős (A Bourne-rejtély) és a közepes (Mr. és Mrs. Smith) között mozogtak, szóval lehetett reménykedni abban, hogy közös munkájuk, amelyhez női főszereplőként a mindig remek Emily Bluntot is megszerezték, korrekt lesz, de arra kevesen számítottak, hogy ilyen meglepően jóra sikerül. Pedig A holnap határa, amelyet a premier előtt a Csillagközi invázió találkozik az Időtlen időkig képlettel próbáltak pozicionálni, szinte semmi újat nem mutat fel, de Liman, aki a japán Hiroshi Sakurazaka All You Need Is Kill című kisregényét dolgozta fel, nem csak tökéletesen adagolt minden jól ismert összetevőt, hanem képes volt egyszerre komolyan venni feladatát, ugyanakkor pár lépést hátralépve, egészséges iróniával kezelni azt.
Újra meg újra meg újra
Engem ugyan bármikor meg lehet venni egy jó kis partraszállós sztorival, de a szinopszis alapján az egész akár pocsék is lehetne. Egy, a harcra teljesen alkalmatlan katona (Cruise) a Földet, pontosabban Európát megszálló idegenek elleni csatában a partraszállás során gyors és nem túl hősi halált hal, de mivel ráfröccsen az egyik lény vére, ő is valahogy a rendszerük része lesz, így amint meghal, rögtön újra is kezdi az adott napot, hogy aztán újra és újra meghaljon. Csakhogy minden egyes alkalommal egyre messzebbre jut a megszerzett tudást hasznosítva, és szövetségesre tesz szert egy kőkemény katonanő (Blunt) személyében, aki egyszer már átélt hasonlót. Sokszor támadták már meg bolygónkat az idegenek és sokszor lett a dologból bugyuta, semmiről sem szóló tüzijáték, de az ismétlődő időszerkezetet Liman úgy használja, hogy azt tanítani kéne. Hősünk ugyanis nem csupán egyre messzebbre jut előre minden új élettel – mint egy videójátékban -, de hol téves irányban indul el, hol lyukra fut, hol pedig szünetet tart, de úgy, hogy ezt a történetet nem sínyli meg, sőt, a rendező képes a nézőt is megvezetni, mert még mi sem tudjuk, melyik szakaszt hányszor és milyen eredménnyel élte már át a botcsinálta katona.
Ki hordja a páncélt?
Az ügyes és remekül használt szerkezet önmagában csak technikai bravúr lenne, ha nem lenne a történetnek súlya. Cruise katonája nem csak ügyetlen amatőr, hanem kezdetben gyáva, simlis figura is, és nem egy jól összevágott montázs során lesz belőle hős, hanem hosszú, fájdalmas, mégis gyakran vicces úton. Ráadásul Emily Blunt veterán karaktere mellett kezdetben ő az esetlen, megvédendő figura, ha úgy tetszik, a nő, és ez különös dinamikát kölcsönöz ennek az amúgy is jól pörgő filmnek, és óhatatlan románcuk sem elsietett, eröltetett. Az itt producerként is ügyködő Tom Cruise ez egyszer visszafogottan, kellő alázattal játszik, Blunt pedig nem tud hibázni, és még szép is. Legfeljebb két dologba lehetne belekötni: az ellenség megjelenítése és annak stratégiája, működése óriási nagy klisé – a filmben rengeteg eredeti módon felhasznált közhely van, de ez nem az -, és a cím egyszerűen nem működik. Értem, hogy a kérdés az, hősünk megéli-e a másnapot, de ez így valami mást sugall, ám ez legyen a legnagyobb baja minden nézőnek!
Kinek ajánljuk?
- Akik szeretik, amikor az emberiség diadalmaskodik a földönkívüliek felett.
- Emily Blunt rajongóinak.
- Akik szívesen nézik végig Tom Cruise halálát a vásznon.
Kinek nem?
- Akik szeretik az egyszerű, lineális történetvezetést.
- Akik mindig a földönkívülieknek drukkolnak.
- Akik még akkor se néznek meg egy Tom Cruise filmet, ah az történetesen jó.
9/10
