Játszótársunk a történelem

Volt egyszer egy remek csehszlovák vígjáték, az volt a címe: Senki nem tud semmit. Két hordár egy hajókoffertől szeretne megszabadulni a nácik-megszállta Prágában a második világháború idején. A koffer többszörösen veszedelmes szállítmánynak bizonyul, egyrészt, mert egy német katona hulláját rejti, másrészt, mert a hulla él, harmadrészt, mert a koffer mindig visszatér a két szerencsétlen párához. Frenetikus filmkomédia 1947-ből. Ez az örökbecsű mozgókép jutott az eszembe arról a szomorú fiaskóról, amely Telitalálat címmel Budapesten készült 2002-ben. Lehetett volna ebből is frenetikus filmkomédia, tekintve a hasonló működési elven nyugvó tragikomikus szituációt. A történet egy szerencsés flótásról szól, aki éppen 1956. szeptember 23-án veszi át az eget verő summájú totónyereményét, szeretne megszabadulni tőle, hogy megőrizhesse. Végül a szovjet tankok által megszállt Budapesten próbál biztos helyet találni a lélegzetelállító összegnek.

A néhai előddel ellentétben a Telitalálat című filmnek nincs műfaja, csak annyi a biztos, hogy nagyon rossz film. Totálisan félresikerült. Az alkotók (a forgatókönyvet és rendezést Szabó Illés és Kardos Sándor közösen jegyzi, utóbbi operatőrként is közreműködik) a film első, "családon belüli" részében mintha az ötvenes évek szocreálnak csúfolt stílusát igyekznének életre kelteni, de ez csak a hullagyalázás szintjét üti meg. Majd a filmben "kitör a történelem", s ettől összeomlik a történetmesélés minimális logikája is. Légnyomás, szolgasors, eltévedt puskagolyó, sötétben ólálkodó tank, magányos barrikád, sírva vigadás, hegedűszóval búcsúztatott remények, borba fojtott honfibú és egyéb rémségek követik egymást. Józan ésszel utánagondolhatatlan, mi végre mindez.

Mire szegény Gáspár Sándor háta megett beáll a végpusztulat, a néző olyan rég elvesztette a fonalat, hogy már nem is emlékszik, volt-e egyáltalán.