Beszédes őslények, néma ős-Maugli. Hűsítő kalandzuhatag a hideg jégkorszakból.
Minden bizonnyal az idén sem ússzuk meg. Be leszünk zárva már megint ebbe a városba, pedig a nyár fékevesztetten dühöng. A strandok tömve, a szökőkutakban egyébként is tilos a fürdés, a szerencsésebbeknek adódó maximum két hét tengerpart gyorsan elmúlik, azután már megint csak itt vagyunk a forró betonon. A frigó tömve fagyival, hüsivel és egyéb sörrel, úgyhogy oda se férünk, marad hát a multiplexek légkondija, ha szerencsénk van, éppen be van kapcsolva és nem javítják a téli nagyüzem után. Fix meggyőződésem továbbá, hogy a légkondit üzemeltető dolgozók munkaidejük alatt a következő dalocskát dünnyöghetik bajszuk alá:
Nyáron nagyon meleg van, télen nagyon hideg van,
Soha sincs jó idő, mindig esik az eső!
Akár hogyan is van, az optimális fokozatot mindenesetre képtelenek eltalálni. Ez van, és miért lenne ez másképpen, épp most és épp velünk, valamint létezik szemeken át való hűtés, akkor a Jégkorszak című új 3D, computer-generált és animációs Fox-produkció lehet egyedül a biztos befutó. Családunkba tartozó kiskorú egyedek, valamint őrzés-védelmükkel megbízott saját magunk legteljesebb megelégedésére szolgáló szórakoztató készítmény, egyszóval: igazi nyári, habkönnyű és nevettető családi mozi.
A sztori egy halvány Dzsungel könyve-parafrázis és egy road-movie ötvözete, mintegy húszezer évvel ezelőttre transzportálva, de ne is várjunk magvasabbat nyáron, hadd pihenjen az az agyonhajszolt szürkeállomány. Egy hiperaktív, szómenéses lajhár (Geszti Péter hangján), egy magának való, morcos mamut, egy mandulaszemű, gőgicsélő emberporonty, és akinek a foga fáj reá: egy kardfogú tigris odüsszeiája az északról betörő hideg elől, a reményt és meleget nyújtó dél felé, kalandos mese a barátságról, önfeláldozásról, úgy, ahogyan az már a mesékben lenni szokott, a jól bevált hollywoodi recept szerint.
A Toy Storytól az Anastasián keresztül az Oroszlánkirályig nagy sikerű animációs filmeken edződött stáb, az Oscar-díjas Chris Wedge vezényletével most is profi munkát végzett. Elképesztő a látványvilág, szuper a szőr-szoftver, finom és hiteles a figurák mozgása, a nem túl bonyolult cselekmény éppen a legjobb ízléssel van fűszerezve -igen eredeti- humorral, kedvességgel, szeretettel. A filmben fel-felbukkanó Scrat, a kardfogú patkány-mókus (vagy mi?) alakja, a majdani vallási fanatikusokat, de a mondabeli Sziszifuszt is megelőlegezve, egy önnön méretét jelentősen meghaladó makkot próbál elásni, e cselekedetével események beláthatatlan láncolatát indítva el, akár a műfaj klasszikus figurájává is válhat. Csetlése-botlása garantált kacajrohamot vált ki a nézőközönség soraiból, de ezen kívül egyfajta választ kaphatunk azokra a kardinális kérdésekre is, miszerint: ki ugrotta az első tripla Lutzot, ki találta fel az óriás műlesiklást, jártak-e Földön ufók E.T. előtt, és megtudhatjuk, hogy Forrest Gump előtt is voltak nagy futók, valamint hogy a barátság mindent legyőz. Még az éhséget is. A makkot pedig nem mindegy, hová dugjuk.
