A filmet ünneplik és szidják, számos vita kíséri: mondják, kötelező megnézni, ugyanakkor azt is hozzáteszik: vigyázat, művészfilm (A zongoratanárnő, francia-osztrák film, rendezte Michael Haneke.) Hozzáteszik, mert ez bizony nem családi mozi, s bár nem lőnek benne, akkora pszichohorror, hogy esetleg nem fogsz tudni aludni. Pedig csak azokról a dolgokról szól, melyekről nem szokás (illik) beszélni. Erika (Isabelle Huppert) a bécsi konzervatórium Schubert-szakértője, káprázatos tudás és kíméletlen (terrorista) tanárkodás jellemzi. Alakja - mondhatnám - a "magaskultúra" megtestesülése. Ám elemi szerelmi, erotikus vágyak gyötrik, peepshow-kba jár, pornókat lapoz, miközben anyjával (Annie Girardot) él egy pici lakásban, persze ölik (és közben agyondédelgetik) egymást. Így dr. Freud tanácsára fel kell tételezned, hogy a lány kifejletlen szerelmi élete és a házsártos anyafigura (meg ez az együttlakás!) összetartozik: az anyuka alaposan eltorzította a majd negyvenes tanárnő érzelmi és ösztönvilágát. Marad a hallgatók gyötrése meg az önkínzás (igen, igazi szado-mazo). Isabelle Huppert nem véletlenül lett Cannes tavalyi ünnepeltje (legjobb színésznő díj): olyan rezzenéstelen arccal, a belső drámát takarva/dugdosva jéghidegen játssza ezt a kettős tudatot, a szakmai perfekció és a testi (lelki) szenvedés együttesét, hogy a hideg futkározik a hátadon.
Aztán jön egy csinos, aranyos lelkű tanítvány (Walter: Benoit Magimel), beleszeret Huppertbe, udvarolni akar neki, de hoppá. A nő nemcsak távol tartja magától a fiút, de az órákon direkt kiszúr vele - pedig sejtheted, hogy tetszik neki. Aztán az első csóknál (a konzervatórium WC-jében, ami jellemző a rendező kíméletlen zárt világára) újabb komplikációk adódnak. A tanárnő saját erotikus mániáit akarja rákényszeríteni a fiúra, aki nem érti, aztán szenved tőle, majd elmenekül. De viszszajön, ezúttal az anyukával közös lakásába: a mamát kulcsra zárja a másik szobába, és folytatódik az egymást kínzó kváziszerelmi őrjöngés. Mert mindezt a nő parancsolja így, megrendelve saját kínzását. Ez a nő nem tanult meg szeretni, megrekedt a pubertás, a titkos voyeurködés szintjén, és nem érti/tudja, mi az, adni/kapni, élvezni, fürödni az érzelmekben. Száraz, hideg, üres - és kétségbeesetten szenved önmagától. Mert szereti ezt a fiút, csak nem tudja, mi az.
Nem mesélem el a sztorit, magyarul is olvashattad (a markáns osztrák írónő, Elfriede Jelinek azonos című műve állítólag önéletrajzi ihletésű regény volt). A sugallt tézis valami olyasmi, hogy egy dolog Schubert és az A-dúr zongoraszonáta gyönyöre - de a művészetnek az a perfekciója, az a drill, amivel egy ilyen klasszis játékost kinevelnek, ki is ölheti a lelket, sőt a testet is megcsonkíthatja. Na, ilyen még nem volt: a magaskultúra élvezete - a film hátterében végig ott szól Bach, Schubert, Beethoven - és egyben a high culture embertelenségének provokatív kritikája. (Hogy aztán tényleg így van-e, majd eldöntöd - Schubertet szerintem ezzel a lélekkel nem lehet megszólaltatni, legfeljebb virtuóz módon lejátszani.) Ám ha eddig kibírtad, azért figyelj: a rendező szerint olyan defektus ez, ami ilyen-olyan változatban, számos variációban él közöttünk: csak nem beszélünk róla, és most - látva a történetet - zavarban vagyunk. Vagyis ez a film nem a frigid nő története, hanem egy társadalmi betegség szólal meg a vásznon: ha körülnézel, csodálkozni fogsz, mennyien nem tudnak szeretni ebben a hepiend-mániás világban.
A másik rejtett téma a szerelem mint hatalmi játék: kié legyen a vezető szerep, ki képes a szerelem pórázán vezetni, netán megalázni a másikat vagy élvezni a megalázottságot. Torz játékok ezek - ahogy Walter, a tanítvány is mondja, de korunk ide is eljutott: Foucault óta a hatalmi játékoknak nemcsak a pénz, a politika, az osztályterem és a diliház a terepe, hanem a szerelem is, és a rendező e diabolikus, önpusztító jelenséget komponálja a vászonra: lassú képmozgás, mozdulatlan kameraállások a nőről, a fiúról, az anyáról - közben csodazene, tévéblabla, kocsmazaj -, mindez együtt adja e köznapi szenvedés valóságízét. A film még azt is megengedi, hogy olykor undorodj direktségén vagy lelkesedj a vallomás (a bemutatás) kíméletlen őszinteségén. És persze azt is, hogy művészileg túlpörgetett (eltúlzott) diagnózisnak tartsd az egészet.
Igazi polemikus film: nem mehetsz el mellette legyintve, hatását sem teheted le napokig. És nem lesz tőle jókedved.
