A legszebb női kor a… Melyik is? Hát, attól függ, kinek mondja az ember. Mindig az, amiben éppen benne van az illető. De fölösleges áltatnunk magunkat, a férfiakat ugyanúgy elfogja a gyomorideg az öregedéstől. Normális ember ezen időről-időre túlteszi magát, de amikor két, negyven éves születésnapjától parázó ember házaspárként folyamatosan gerjeszti egymásban a feszültséget, az bizony elég csúnya következményekkel járhat. Erről a problémáról szól Judd Apatow új filmje.
Hozzállás kérdése, szeretjük-e az úriember vígjátékait, az azonban sajnos kétségtelen, hogy a 40 és annyi az egyik leggyengébb közülük. A legnagyobb probléma vele, hogy teljesen műanyag. Műanyag emberek szerepelnek műanyag problémákkal. A valóságszag egyetlen illatmolekulája sincs benne – még a fingós poénokban sem. Nem tűnnek igazi embereknek a szereplők, mű ahogy beszélnek, ahogy veszekednek és ahogy megoldják a problémáikat – így senki nem beszél a valóságban, és eleve a problémáik fényévekre vannak attól, ami egy valódi család valódi gondja lehet. A negyvenes anyuka mindig tiptop, a házaspár szeme mindig gondosan bevilágítottan csillog, akkor is, ha meghatottságtól harmatos szemmel tekintenek egymásra, és akkor is, ha dühtől szikrázik veszekedés közben, és az ordítozás és a turbékolás között nincsenek fokozatok.
Persze, nézhetjük úgy is, hogy ezzel semmi gond nincsen, Hollywood mindig is álomgyár volt; vastag nézői réteg igényli, hogy ne a valódi dolgokat lássa a moziban, amikkel nap mint nap szembesül, hanem egy szebb, jobb, kedvesebb vagy viccesebb valóságot kapjon a filmtől. Elég csak a rom-komok földöntúli szépségű párjaira, a szappanoperák töményített konfliktushelyzeteire gondolni – na, a 40 és annyi ezekre emlékeztet, de nagyon. Ez csak azért probléma, mert Judd Apatow láthatólag pont ezek ellentétét akarta megcsinálni: olyan dolgokat akart a filmbe, amik sose kerülnek be a tipikus rom-komokba és olyan trágár szavakat ad a szereplők szájába, amiktől a rromantikus nyálakon edződöttek kifutnak a világból. Fogott egy csomó olyan szituációt, amik nemigen szerepelnek az ilyen típusú mozikban, mert ellentétes a rózsaszín világgal, amit Hollywood a boldog családi életről fest, és ezeket szorította bele egy olyan alkotásba, amelynek végeredménye mégis ugyanolyan, mint amit megpróbál kifigurázni.
Csakhogy ez a sok egymásra dobált szituáció mintha teljesen véletlenszerűen került volna egymás mellé. Láthatólag a rendező a saját családi életének eseményei ihlették a jeleneteket (ez olyannyira igaz, hogy konkrétan a felesége alakítja a női főszerepet, a lányai pedig a filmbéli család gyerekeit), de ezek a jelenetek nemigazán függenek össze, az egészet átívelő cselekményről, konfliktusról nemigen beszélhetünk. Humoros, családi életről szóló szkeccsek ezek, nagyjából annyira hitelesre megcsinálva, mint egy kabaréjelenet – szerencsére legalább műnevetés nincs alákeverve.
Cserébe viszont időnként tényleg felcsattan a röhögés a moziban: azt az erényét el kell ismerni, hogy vicces. Nem végig, és nem egyfolytában ugyanolyan szinten, de igenis lehet rajta jókat röhögcsélni – és ez bizony manapság mikor olyan sok az erőltetett kamuvígjáték, már ez is valami.
Értékelés: 4/10
