Ha egy filmben katonák szerepelnek, méghozzá lövöldözés közepette, az igényesebb filmrajongó hajlamos röpke kézlegyintéssel elintézni a dolgot: na még egy akciófilm. Valamivel tétovább a legyintés, ha menet közben kiderül, hogy a vélt akciófilm komoly történettudományi megalapozottsággal bíró, a történéseket árnyalt bemutatásával próbálkozó igényes, de mégiscsak piacra készült háborús film. Egészen biztos azonban, ha kiderül, azok a katonák egy román filmben lődöznek, s e film az 1989-es forradalomban játszódik, a legyintés töretlen ívben a fej gondolatserkentő vakarászásába megy át. Hát ez meg vajon miféle...?
Mi tagadás, Magyarországon ritkán találkozunk román filmmel, nyilván a "hagyományos jószomszédi viszonyból" fakadóan, én magam legutóbb Lucian Pintilie A tölgy című, amúgy igen kitűnő filmjét láttam a szomszédok kortárs filmterméséből, ám annak már van vagy 10-12 éve. Valószínűleg van filmgyártás ott is, engem azonban termékei eleddig elkerültek. De az vesse rám az első követ, aki nagyságrendekkel tájékozottabb nálam e témában, és nem román kultúrattasé. És hát fáj is a szívem, mert ha ilyen művek készülnek odaát, mint a Jelszó: A papír kékre vált, akkor bizony sok érdekfeszítő dologból maradhattam ki.
Persze, nem akciófilm és nem ideologikus háborús tabló ez a film, inkább valamiféle dokumentumdráma, amely egy valóban megtörtént tragikus esetet dolgoz fel. 1989 végén járunk, Bukarestben javában őrjöng a forradalom. A gyűlölt diktátor és pereputtya már a felkoncolására vár, vagy tán már le is lőtték őket. A városban káosz, zűrzavar uralkodik, az utcákon rövid fegyveres összecsapások robbannak ki a géppisztolyos forradalmár civilek, és a harckocsis katonák közt, akik jobbára a régi rendet hivatottak védeni. A képet bonyolítja, hogy a katonák soraiból folyamatosan a dezertálás, hiszen ők is éppolyan románok, mint akik velük szemben állnak. Így sokszor megesik, egyenruhás lő egyenruhásra, és civil civilre. A parancsokat és a fegyvert költők, újságírók, színészek osztogatják az elfoglalt állami televízióból. Talán mi is emlékszünk a képekre, hiszen mi is ezt néztük: rosszul öltözött szakállas férfiak tolonganak a kamera előtt a tévéstúdióban, ahol ezelőtt szinte kizárólag a diktátort dicsőítő, gondosan cenzúrázott műsorok készültek. A magyar 56-os zászló mintájára kivágott román trikolórt szorongatják, programbeszédeket és lelkesítő szózatokat olvasnak egymást váltva. Forradalom egyenes adásban.
A Jelszó: A papír kékre vált azt mutatja meg, amit az a televízió nem mutathatott, ami az utcán zajlott. Costi, a befolyásos szülei révén jó helyre került "csókos" közlegény egy zűrzavaros pillanatot kihasználva megszökik a seregből, hogy a forradalmárok közé álljon. Azok meg, benne terroristát sejtve majdnem megölik. Közben volt parancsnoka, Neagu hadnagy az összevissza parancsok, utasítások és jelszavak erdejében próbál eligazodni, végül szakaszával Costi szüleinek villájában köt ki...
Radu Muntean balladai tömörséggel megszerkesztett filmje Costi utolsó, végzetes éjszakáját dolgozza fel, aprólékosan, dokumentarisztikus hitelességgel. A képek igazát könnyedén beláthatjuk, hasonlóban, persze messze-messze nem ugyanebben, volt részünk a minap, nekünk is. Muntean, és az operatőr, Tudor Lucaciu képei nem hazudnak, nem ideologizálnak, nem teszik le a garast egyik oldal mellett sem. Az egyik vágóképen a civilek szemben a katonákkal, közöttük egy ponyvával letakart test, mellette feketébe öltözött asszony kuporog, gyertyát gyújt. Ez az igazság. Keményen és keresetlenül.
Ebben a filmben kizárólag olyanok szerepeltek, akik a forradalmat is csinálták, ezt színész csak eljátszani tudja, ám ezek a férfiak valóban ott rettegnek, dühödnek, őrjöngenek, élnek és halnak a filmvásznon. Ahogy az AK géppisztolyt felhúzzák, látszik, hogy nem gyakorlottak. Bizonytalan a mozdulat, amellyel életüket szerzik és védik meg. Amellyel életeket vesznek el. Ők is igaziak. Az egész film igazi, valódi, valóságos. Tiszta, erős, lényegre törő. Nem mese.
